Parainesis fiamhoz

            Menj vagy maradj?

Micsoda kérdés! Eredj, napközi álmaim tere után legközelebb a virtuális üzenetekben lássalak viszont! Minek maradnál, csak azért, mert e hon, melyet Kölcsey szeretni rendelt, hisztériásan marasztal? Ha szereted, és ha jól szereted, akkor indulj! Készülj, pakolj, utazz! Ha visszavágysz majd, és úgy érzed: elég, ne félj, itt lesz, megvár, nem megy el, vagy ha igen, legalább utolér. Ne tétovázz, semmi okod rá. Magad is tapasztalhatod: emberi életet élni ehelyt nem lehet.

            Kilátástalanságunkat televíziós vakablakok, internetes gondolatposták és hamis önarcképek mögé rejtjük, mégse szembesüljünk naponta állandósult testi és lelki nyomorunkkal, ha egyszer már elhitettük, hogy megváltunk az átoktól, és mellünket nem nyomja többé súlya. A szabadság és gondtalanság önámítás volt, tömegszuggesztió, minél inkább ácsingóztunk utána, annál keservesebben eszmélünk egy egészében és valamennyi rész intézményében működésképtelen ország látszati voltára, továbbá kikerülhetetlen nyomorára.

Egyebem sincs a benned testet öltő reményen túl. Se munkám, se elégedettségem - a nélkülözhetetlen önbecsülést már nem is említem. Biztonság és tervezhető jövő helyett mindössze adósságaimat örökíthetem rád, fiam, melléjük - mintegy csomagban – a kötelező ravaszkodási kényszert, az egérútkeresést, az évszázadok alatt kitenyésztett ügyeskedési hajlamot pakolom, amivel egymás bosszantására eltengődünk valahogy.

Kapkodva, hörögve riadsz föl éjszakánként, nappal pedig fulladozol? Nyisd ki az ablakot, kevés a levegő. Tárd ki az ajtót, és eredj, pályára itt úgysem lelnél, nincs hol megmutatnod képességedet. Ha finnyás vagy és érvényesülésed árát nem mások becsapásával, földre teperésével és összerugdosásával fizetnéd meg, gubóddz be egy passzióba, ott telelj ki a mindétiglen késő, érkezni örökkön rest tavaszig. Vagy indulj tüstént, eredj világgá, különben nem lelsz nyugovást soha! Okulj elődeid példáján és kövesd őseid útját. Lusta ágyadról verjen föl a legációba igyekvő deákok árnysora, nógasson az éves vándorlásra kötelezett céhlegények példája. Járd a világot, figyelj és tanulj! Keresd az élményeket, lesd el a fortélyokat, melyekkel szerencsésebb kortársaid az életüket szervezik. Nézd meg, hogyan működnek a nagy ellátó-fogyasztó-igazgató rendszerek, valamint a matrjoskababa gyanánt benne foglalt kisebbek sokasága az iskolától a kutató és termelő műhelyig, az otthonoktól a közterekig. Ismerkedj a szakmai újdonságokkal, de ne csak a technika hervatag újdonságaira ügyelj, tekints az eljárások változatosságából kitetsző rugalmas szemléletre és gondolkodásra is: vajon mitől olyan és nem ilyen csökött, szikkadt. Sajátítsd el a modort, a viselkedést, amiről idehaza csak papolhatok, mintával azonban sehogy sem szolgálhatok. Légy türelmes. Ha kell gyöngéd, részvevő, segítőkész. Fogadd el mások létét, akik nem fogyasztják szükségképpen lehetőségeid, sőt, életük egyik forrása lehet nagyságodnak és erődnek, mivel nélkülük szegényebb, elesettebb volnál.

Nézz, láss, fülelj és hallgass, ne kajabálj folyton. Használd az orrod és a zsebkendőről se feledkezz meg. Csiszolódj, kulturálódj, válj Európaivá! Légy ember a talpadon.

            Emlékszel sörözőbéli honfitársunkra? Sötét pólóján aranybetűs felirat díszelgett: magyarnak lenni jó! A fejed csóváltad, én meg hinni szerettem volna, pedig soha nem volt alkalmam kipróbálni: milyen egy vallonnak, bulgárnak vagy észtnek. Úgy belém fásult a magyarság, hogy ezt a nyelvet és talán műveltséget – történjék bármi velem ezután – semmi nem törülheti le. Amint átkelek szülőhazám határán, Vörösmarty, Arany és József Attila nyelvét csempészem ki. Álmaimból is vele osonok el, zavaromban is feléje kapok, noha senki sem érti szavam. Fogalmaival játszom, érzései hatnak át, és ha töprengek, múltjára hagyatkozom, jövőjétől verítékezem. Te még nem süppedtél ennyire mélyen a limbusába, ha úgy kívánod, akár a legnagyobb választások egyike is megadatik néked: dönthetsz hazád, sorsod és hovatartozásod felől.

 Menj, és szabad leszel. Ami engem nyűgözött – egy országnyi ketrecbe zártan mi egyebet tehettem volna, mint hogy érzésben és gondolatban elődeimhez csatlakozva a durva rácsokkal körültámogatott néhai hazát sirattam -, személyes döntésed leend. Ha úgy kívánod, saját jószántadból lehetsz magyar és nem azért, mert ide születtél, és mássá válnod nem engedte a nyomorú terror.

Egy trikón virító frappáns jelmondat nem követel szövevényes magyarázatot, holott a meggörbedt és elhurkásodott honfitárson elég hely akadt volna annak kinyilvánítására is: hol jó magyarnak lenni? Alaszkában, Új-Zélandon, Venezuelában hangulatos lehet a szerető anyai gondoskodás szívfacsaró képeinek, vagy a dicső emlékű tanárok megható gondoskodásának fölidézése, az idő haladtával ugyanis hajlunk rá, hogy megfeledkezzünk elvándorlásunk okairól: a nélkülözésről, az üldöztetésről, a bebádogozott ablakokról. Ketten-hárman valahol mindig összehajolnak: mégiscsak jó volt - fiatalon, szerelmes boldogságban! Hajoljunk hát össze mi is, apa meg fia, és faggassuk ki egymást: hogy érzed magad? Nem bírnálak szépnek mondott hazugságra, hiszen tudom, mint válaszolnál szíved szerint: ocsmányul. Ez nem az a hely, amiről képzelegtünk, vagy amiről álmodozni sem igen mertünk, mivel éppen olyan távolinak hatott, mint amilyennek ma látszik. Ez a csiricsáréra pingált, felgirlandozott kalitka legföljebb statisztikai mutatóiban különbözik lágerbeli elődjétől. Amiből egy volt, abból most kettő van, aminek hajdan a nyomát sem láttuk - a szabadságnak -, arra utóbb sem akadtunk, a legyőzhetetlen Vörös Hadsereg izzadt katonatömegei helyett a hatalmat színtelen, szagtalan, ízetlen bankótömegek uralják, és árnyékukból elősejlik a káosz. Hogy érezhetné jól magát ebben a katyvaszban egy helykereső, álmodozó, tervezgető, nyugtalan tenni akaró?

            Eredj, láss világot, hogy alkalom adtán - ha rávisz a lélek és kényes ízlésed sem protestál – tapasztalataidból leszüremlett tudásoddal igazolhasd az öltözékeden világgá kiáltott hitet, melyet személyi okmányaid, otthonod, családod, barátaid köre is tanúsít majd: hová tetted le a garast, kihez tartozol. Hazád lesz, választott hazád, és ne riadj el attól sem, ha másutt leled. A lét könnyűsége sem olyan elviselhetetlen, mint a honfibú elöntötte Kundera gondolta, és különben is csak időszakos állapot. Ha nem búsítjuk egymást erőnek-erejével, a sok baj, betegség akkor is bekerít. Épp most tanuljuk, rémisztő sokaságunk mekkora teher a Földnek. A megbillent környezeti egyensúly helyrezökkentése és a válság következményei elég fejtörést okoznak, hogy ne érezd magad soha unatkozó gondtalannak. Legyél bár magyar, ugor, vagy provanszál, egyazon sorsban osztozol, és legföljebb annyi az eltérés, hogy körültekintő szereteted eredményeként megtakaríthatod ordas-létünk kimerítő, tébolyult hajszáját, és nemed igaz képviselőjeként legjobb belátásod szerint - nem értetlenül, tompán, ukázra – cselekedhetsz. Ennek igényét hozhatod haza, ha mégis úgy döntesz, itthon a helyed.

            Ez a legtöbb, mit adhatsz, a magasra srófolt követelmény. Ha dermedten meredsz a „nekünk így is jó” csekély értékűségére, ha kikéred magadnak a poshadt dinnyét és a megbízásoddal visszaélő politikus szájalását. Ha nemcsak pénzedért, hanem önmagadért, pőre személyed kedvéért is elvárod, ami jár: vétlenséged vélelmét, a tisztességes hangú, jóindulatú ügyintézést, a magátólértetődő figyelmet és előzékenységet. Ha megköveteled, hogy senki, akivel az utcán találkozol, ne tekintsen leigázandó vagy elpusztítandó fenevadnak, ha egyaránt ügyelsz a jogra és kötelességre, és nem mondasz le egyszer s mindenkorra a cselekedeteidért viselt felelősségről. Elviselhetőbbé csupán ekként formálhatod e zsúfolt világot.

            Ne tarts attól, hogy nem várunk meg, vagy új alakodban már nem is kellesz nekünk! Mint a többi ifjú, ki világgá megy, hiányozni fogsz, csak eredj már, válj ki az egybesült fasírtból.  Annak, akinek egyéb teendője sincs, mint a kívánalmakhoz alkalmazkodás, bíztató jellé válsz, és nemcsak példád erejével emelheted választott nemzetedet, a hiányoddal is kényszerítheted, hogy amit mindig csak halogatna, végre elszánja magát: fölfrissüljön.

Ne félts minket, elvénült maradék maradókat, fal mögött töltött életünk hirtelenjében úgysem átgyúrható, távozásod viszont fölélesztheti bennünk a hitet: csakugyan várhatunk valakire, van mire számítanunk! Ha nem élem meg hazatérted, legalább azt tudjam, ment maradtál a bilincsektől, melyeket rám vertek, és amik holtomig csörögnek rajtam. Ha majd visszatérsz, ne pálca alatt, muszájból tedd, ahogy én. Ha nem jössz, akkor se zörögjön benned a rettegés minden hatósági ember és sorompó láttán. Megélsz Te a magad kenyerén, embervoltod miján is becsülnek, nem kell a gyalázatot tűrnöd! Számodra megint természetes lehet, amit Kölcsey úgy fogalmazott: „Hazád szolgálni, s hazád dolgait kormányozni: e kettő nemcsak megfér, de összeköttetésben is van egymással. Kit saját keresménye nem táplálhat, az a társaság terhére él. Ki gazdagságot igazságos úton gyűjt, az a közös hazának gyűjt kincset; jól bíró lakosokban áll az ország gazdagsága.”

            Fiam, kedvesem, siess. Eredj innét. Élj, tapasztalj, dolgozz. Menj el.

2004. október 18.