Mennyi kell?

            Gondosan megválogatják a közreműködőket, és nem gyanítják, hogy maguk is egy hasonló, „hogyan kavarjuk fel egymás kedélyét?” - kísérlet alanyai. Úgy tartják, pénzszűkében figyelemre méltó vállalkozás egy kutatás beindítása. Bizalmi alapon fölkérnek tehát néhány tanárt, vegyen részt a kamaszok lelki egészségét segítő program bevizsgálásánál. Svájci gyakorlat szerint az osztályokban játékfilmeket vetítenek, és megbeszélik a látottakat. Értő gyermekpszichológusok szerint a mesés történetek, illetve azok értékelése javít a serdülők konfliktus-felismerő és kezelő képességén. A pilot study - ahogy Magyarországon nevezik – persze némi előkészületet igényel. Szervezője a legapróbb részletekig megtárgyal mindent, és azt sem rejtve véka alá, hogy az ötletadónak hála nemcsak egy kézfogás jár a tanárok fáradozásáért. Hónapok telnek el, mire föláll a csapat és megkezdődik a státuszfelvétel. A szükséges nyomtatványok mellett helyszínre szállítják a vetítendő filmek kazettáit, hogy adott jelre elkezdhessen a munka, amivel némileg hozzájárulhatnak talán az ifjúság mentálhigiéniás állapotának javításához, és egy új, nálunk még ismeretlen módszert honosíthatnak meg. A külhoni mentor, aki életét tette föl rá, legalább ennyivel járulna szülőhazája lelki épüléséhez.

            Két hete zajlik már a kísérlet, mikor levél érkezik a szervezőhöz. Az egyik helyi vezető tudatja, hogy meggondolta a dolgot, mégsem vesz részt a kísérletben. Túl sok a feladata, és attól tart, megterhelné a gyerekeket is. Ha ideje engedi, majd visszajuttatja a kapott anyagokat. Semmi sem vethető a szemére. Igaz, hogy váratlan kiugrásával nehéz helyzetbe hozta a kontroll csoportot, és hitelteleníti annak eredményeit, de szabad ember, azt tesz, amit jónak lát, ő pedig így találta helyesnek. A kutatás szervezője, ha valóban bizonyítani szeretne, elölről kezdheti – de csak fél esztendő múltán, egy újabb kurzus ugyanis már nem fér a tanévbe. Az ő lelkiismerete viszont nyugodt. Írásbeli kötelezettséget nem vállalt, mindössze a szavát adta. Az pedig nem perelhető.

            Hol ígérünk valamit, hol meg fityiszt mutatunk, és akármilyen durva hazugságot elfogadunk, csak ne kelljen a tükörbe pillantanunk, holott váltig hangoztatjuk, hogy egyébre sem vágyunk. Érhet-e szülőt például mélyebb fájdalom gyermekének elvesztésénél? Életének értelmét vonja kétségbe egy véletlen baleset. Magába roskad ilyenkor még a sarkát szilárdan megvető is, és kétségbeesetten kap társai keze után. Vigaszt, támaszt remél barátaitól, akik megrendülten sorakoznak, és szűkölő lélekkel kutatják-keresik a balzsamos igét, amivel orvosolhatnák sebét, noha gyanítják, micsoda képtelenséggel próbálkoznak. De beleborzonganak a föltételezésbe, hogy mitévők lennének, ha az övéik pusztulnak el, és sehogyan sem lelnek enyhítő szóra, ami helyénvaló, igaz, szeretettel teli.

            Nyirkosodó tenyerüket zsebkendőbe törülgetik, legalább a kézfogásuk ne árulkodjon szorongató félelmükről. Asztalhoz telepednek, pohár, tányér kerül elébük és egy súlyos, komor este, amikor fölelevenül majd a tragédia. A gyászolók viszont zavartan kertelnek, fűt-fát összehordanak, jószerivel ki sem ejtik odaveszett gyermekük nevét. Nem akarnak beszélni róla, mert akkor újólag tudomásul vehetnék, hogy már nem él. Értekeznek, bölcselkednek, hazudoznak önmaguk és társaik előtt, mintha nem is kopogtatott volna be hozzájuk a halál. Haszontalanságokon vitáznak, szóljon bármiről a disputa, csak a gyászról ne! Lassanként elsomfordálnak a részvéttel teltek, akik nem nyilváníthatták ki együttérzésüket. Csalódottan, szégyenkezve térnek haza, mintha fecsegésükkel meggyalázták volna az elhunyt méltóságát. Szándékuk és akaratuk ellenére nem tartották meg, és nem emelhették föl hajdani barátjukat, inkább bukásában segítették, mikor öncsalásának tanúi és közreműködői lettek.

            Mi kell ahhoz, hogy a legtökéletesebb államformában, a legnagyobb szabadság idején is rosszul érezzük magunkat a bőrünkben? Ennyi éppen elég.