Peripatetikus séták

            Angyalföld körvasút határolta északi szegélye családi házas övezetnek látszott, melyben rút sebként éktelenkedtek a különféle üzemek telepjei. Bútorszabászat éppúgy akadt, mint raktár, de itt tanulmányozhattam a jéggyártás fortélyait is, mikor a foghíjas kerítésen át figyeltem, hogy borítják ki rozsdás formáikból a csúnyán elmaszatolódott fehér oszlopokat, melyeket azután „jeges, itt a jeges!” kiáltásokkal árultak az utcára sietőknek, kiknek vödrét két forintért pakolták tele a kocsiból csákánnyal kihorgászott és széttört szilánkokkal. A jegesek ősszel szenesekké vedlettek, és trükkjeiről legendákat meséltek a panaszkodó háziasszonyok. Egyiküket azzal rövidítették meg, hogy behorpasztott kosarat használtak, a másikat úgy csapták be, hogy a kocsi platóján nem állították vízszintesre a mérleget, vagy titkon a sarkára hágtak, többet mutasson a valóságosnál, rendszerint azonban beérték annyival is, hogy a Tatai úti csúszdáról kifelé menet alaposan meglocsolják a rakományt. A járat végeztével így – négy-öt címre valót szállítottak egyszerre – mindig maradt néhány mázsa fölöslegük, amit fele áron kínálgatták az utolsó megrendelőnek, általában nekünk, akik a Kakas kocsma szomszédságában laktunk, és szükségképpen a sor végére kerültünk.

            Az iskola melletti sátortetős házak mégsem vonzották anyámat, aki pedig felettébb érdeklődött mások lakások iránt, hiszen sorsának keresztjét elsősorban és mindenek felett a otthonunk szűkösségében látta. Talán anyagi lehetőségeinket messze meghaladónak vélte a saját tulajdonú, rendezett lakóépületeket, és álmai netovábbját a Gyöngyösi utca táján sorakozó telepszerű kis földszintes házak jelentették, ahol minden egyes bérlőnek angol mintára saját külön kis előkertje volt. Ilyen helyre szeretett volna költözni, de hiába. Bennünket, kamaszokat már csak azért sem foglalkoztatott a nyomasztó lakáshelyzet, mert kevesen jártunk be a környékről. A város legkülönbözőbb tájairól jöttek ide, e közismerten gyönge, végóráit élő iskolába, ahol a remények szerint kibekkelhetik valahogy az érettségit. Akadt köztünk mindenféle szerzet, és nem egy merőben szokatlan családi háttérrel bírt. Feltörekvő, esetenként magasan pozícionált szülök dugták el éretlen gyermekeiket e gimnázium utolsó évfolyamában, melyet a leendő hajózási szakközépiskola tanulói követtek, nem tudni, milyen meggondolásból. Alighanem tőlük várták a magyar tengerészet utánpótlásának biztosítását. Az ötlet kiagyalói persze nem számoltak a hazai flottilla méretével, mint ahogy azzal sem, hogy a tengerjárók hamarosan kalapács alá kerülnek. Mi viszont pontosan tudtuk, miért oktathat minket biológiára Farkas Mihály egykori törzstisztje, aki mindössze egy leckével jár előttünk, és munkája arra korlátozódik, hogy dadogva, nehézkesen fölolvassa a könyv aktuális sorait. Csupán azok a tanárok maradtak meg, akik közelgő nyugdíjazásuk miatt nem tartották érdemesnek a továbblépést, mint osztályfőnökünk sem, vagy maguk is gyanították pedagógiai alkalmatlanságukat. Oroszul az egykori szerb partizántól tanultunk, a lelkes sztálinistától, aki télvíz idején átúszta a Drávát, hogy meneküljön az imperialisták láncos kutyájának, Titónak bosszúja elől. A matematikával egy kedves fiatalasszony gyötrődött, aki medikusként nem bírta a vért, így került a tanári pályára. Szakmájukhoz csak kevesen értettek, és még kevesebben a neveléshez. Kémiatanárnőnk egy kutatóintézetben dolgozott, csupán másodállásban tanított, outsider létére mégis többet adott hivatásos kollégáinál, mivel - ha sok tudást nem is gyömöszölt fejünkbe - őszinte lelkesedésével diszciplínája tiszteletére bírt. Mi pedig gyilkos szócsatákat vívtunk a párhuzamos osztály főnöknőjével, aki vesztünkre nemcsak egy akadémikus felesége, hanem dogmatikus szemléletű történelemtanár is volt. E tanári kart, akárcsak bármiféle önállósodási vágytól ment, közönyös társainkat csöndes beletörődéssel fogadta hamar kiformáló bandánk, ami ösztönösen a fényt kereste és az ablak melletti padsor végébe húzódott, a tanári asztaltól minél távolabbra. Az órák alatt Karcsi és Zoli békén szundikáltak, mi pedig Csoni barátommal vég nélküli sakk-partikat vívtunk iskoláskönyveink takarásában.          

            Legföljebb fél füllel figyeltünk, de ennyi is elég volt. Annál nagyobb érdeklődéssel vitáztunk egymással hazafelé menet. Érdeklődésünk hasonlított, mindkettőnket erősen foglalkoztatott a história, és gyakran ábrándoztunk arról, amit a geográfia föltárt, továbbá sokat és szívesen olvastunk. Csoni apja korán elhalt, mamája vendéglátósként Hollandiában dolgozott és fiát egy rokon nagynéni gondjaira bízta. Barátom lényegében egyedül nőtt föl, és minden irányítás nélkül önmagát képezte. Jobbára az édesapjától reá maradt könyveket forgatta, ezeket ajánlgatta nekem is. Az ő révén ismertem meg Szabó Dezsőt, Schopenhauert, Nietzschét, gondolatban vele bolyongtam be az őstörténetet, együtt elemeztük Napóleon hadjáratait, és mélyedtünk el az első, majd a második világháború hadtörténeti eseményeiben. Találtam a padlásunkon egy majdnem komplett propagandakiadványt A Nagy Háború volt a címe, aminek summázatait ugyan fenntartással kezelhettük csupán, hiszen majd’ annyira elfogult volt, mint a többi ideologikus hamisítvány, viszont rengeteg adattal szolgált, melyekből akár a szerzők szándékai ellenére is kibontakozott az események meglehetősen részletes képe. Ezekről vagy a frissen megismert és sehogyan sem értett kozmológiai teóriákról beszélgetve gyakran előfordult, hogy fölajánlotta: elkísér, mivel úgysem várja otthon senki. Ilyenkor végigporoszkáltunk a Jász utcán, esetleg valamelyik párhuzamosán: a Mautner vagy a Reitter Ferenc úton, és be nem állt a szánk. Megérkezve persze úgy találtam, nem volna lovagias tőlem, ha magára hagynám, így visszakísértem a Gyöngyösi utca és a Váci út sarkán álló bérházhoz, melynek egyik felső emeletén lakott. De ha már ennyire belemelegedtünk, ritkán váltunk el ilyen hamar, ácsorogtunk még egy keveset, vagy eljött velem egy darabig, alkalmanként egészen a kapunkig. Utunk során sok mindent nem láttunk magunk körül, kizárólag eszmecserénk tárgyára figyeltünk, és a legkevésbé sem törődtünk egy romos épület tatarozásának szenzációjával, vagy azzal, hányan állnak sorba éppen Budapest jószerével egyetlen autós alkatrészboltja előtt. 

            Alkalmanként hiányos szakértelmünket is fitogtattuk a Tahi úti bolt előtt, ahol Ural típusú szovjet oldalkocsis motorkerékpárokat árultak. Csúnyán leszóltunk a világoszöld színűre mázolt, ormótlan járgányokat, melyeket lassúnak, nehézkesnek és megbízhatatlannak ítéltünk. Tulajdonképpen nem egészen alap nélkül, mivel a divatos nevelési elvek szerint öt plusz egyes oktatás keretében heti egy alkalommal gyakorlati foglalkozáson is részt vettünk. Általánosban ez kimerült a hitvány anyagból, idétlen tervek szerint készített haszontalanságok gyártásában, mint amilyen egy semmire sem jó edényalátét, vagy elferdült gyertyatartó, gimnáziumban viszont komolyabban vették már fölkészítésünket a reánk váró munkás életre. A lányok varrni tanultak, mi pedig az autószerelés szépségeivel ismerkedtünk. Jobban mondva először csak a lakatos mesterség fogásaival, és fél évet kínlódtunk egy vaslap teljesen fölösleges simára csiszolásával, effélét ugyanis már a kisebb műhelyekben is a gépekre bízták. Hosszas elméleti felkészülést követően a Révész utcai autójavító üzem bejárói lettünk. Kora reggel összefagyottan estünk be az alagsori öltözőbe, ahol legalább meleg volt, nemcsak svábbogár. Innét kapaszkodtunk föl az állandó jövés-menéstől kihűlt szerelőcsarnokba, hogy ellessük a különféle fortélyokat. Miután elméletileg megismertem a reparálandó szerkezeteket, szétszerelésük és összerakásuk különösebben már nem érdekelt, annál inkább fájlaltam a csontomig ható hideget, ami valósággal sütött az olajos vasakból. Savanyú képpel topogtam és csak arra vártam, hogy valamilyen ürüggyel megszökhessek a test és lélek mocskos fagyasztójából. A munkások teljesítménybérben dolgoztak és téblábolásunkkal csak akadályoztuk őket, ezért örömmel vették, ha eltűnünk a közelükből. Így a sötét, bűzős, levegőtlen, de meleg öltözőben folytattuk a sakkozást, örökre megváltva bármiféle divatos melósromantikától.

            Mi tagadás, nem szerettem volna a névleges uralkodó osztály tagjává avanzsálni! Szívem a megtűrt ikszesekhez, a vállon veregetett értelmiségiekhez húzott, velük azonban nem találtam kapcsolatra. Nagynéném férjén kívül nem ismertem más közéjük tartozott, Attila ugyan a szemközti házban lakott, de túl nagy volt köztünk a korkülönbség, és szégyelltem volna csak úgy, az utcáról bekopogni hozzá. Amit tanáraimtól láttam, hallottam, inkább taszított, semmint vonzott. Pedig hiányzott az útbaigazítás, a segítség. Olykor egy-egy ötlet is megtette volna, vagy legalább valamilyen könyvcím, féltő gondjaiba azonban senki nem vett. Azzal vigasztalódtam, hogy büszkébb vagyok, mintsem bárki kedvéért föladjam önállóságomat, vagyis savanyúnak éreztem a szőlőt. Amikor állandó meghívást kaptam Karcsi szüleitől, akik bennem látták a praktikus segítséget, melynek révén fiúk megmenekedhet a bukástól, egyszeriben magam léptem a hiányzó mentor helyébe. Kirándulásaim szokásos útvonala új leágazással bővült, szerdánként elbumliztam az Újlaki templomhoz, majd a romos és meredek Lublói lépcsőn fölkapaszkodtam a szélesen kanyargó Pusztaszeri útra, hogy a rózsadombi káderdűlő szívében végül bezörgessek a kihalt Boróka út egyik villájának kapuján. Ha földrajzi térben nem is jelentett különösebb újdonságot ez, szociális értelemben annál nagyobb ugrásnak bizonyult. Erős önfegyelemre volt szükségem, hogy ne tátsam el a számat, mikor először jártam a többszintes házban, ahol minden egyes családtag saját szobával rendelkezett. Karcsié a hátsó kertre nézett, mivel olyan is volt ám! Szinte park nagyságú ősfás liget övezte az épületet, kíváncsi szomszéd közel-távol nem akadt, nyaranta meg odatűzött a nap, és mintha ennyi sem volna elég, még egy pingpongasztalt is fölállítottak a teraszon. Sütkérezhettem, játszhattam kedvemre. A falon régi kardok díszelegtek, azokkal vívtunk, vagy a legújabb beatszámokat hallgattuk magnetofonról, amit szintúgy ott láttam-hallottam először.

            Végre zavartalanul követhettem a melódiákat, nem kellett folyvást a rádió pokoli recsegésével küszködnöm. Karcsi vezetett be a társas élet főbb szintereire is, vele furakodtam be a Kinizsi utcai Omega-koncertekre, vagy az E-klubba, és váltig csodálkoztam az abszurditáson, ami tőlem öltöny és nyakkendő viseletét követeli, miközben a színpadi zenészeket hagyja zsabós ingben, farmerban ugrálni. Hasonló képtelenség tanúja lehettem az Ifiparknál is, melynek tébolyult vezetője gumibotot lóbálva egzecíroztatta a türelmesen várakozó, fizető közönséget. Naponta szembesülhetem azzal, hogy tótágast állt a világ, pedig kamaszként magam sem voltam teljesen ment a furcsaságoktól. Annyira közel merészkedtem például a zenekarokhoz, ameddig úgy nem éreztem, hogy a dob már a gyomromban dobog, és kötelező elragadtatottságom dacára elkívánkoztam onnét! E sokkszerű élmény nem esett jól, az egymás után következő számok pedig hamar csömört váltottak ki belőlem. Jóllehet másokhoz hasonlóan én is vágytam magnetofonra, kívánságomat inkább az utánzási készség táplálta, és nem a pár akkordos dalok utáni olthatatlan sóvárgás. Bennem sincsenek helyükön a dolgok, vélekedtem, és mind gyakrabban kapcsoltam be a rádiót olyankor is, amikor komolyzenei programot sugárzott. Szüleim nem tudták mire vélni újabb mániámat, alighanem iskolai hatásnak tartották, amiben jókorát tévedtek. Ott mindössze örök ellenlábasom, a történelem tanárnője utalt néha a tanrenden kívüli értékekre, a többiek megelégedtek volna annyival, amennyit az előírások szerint fejünkbe kellett verniük.

            Sokat barangoltam magányosan is, túlcsorduló erőmet pedig kimerítő futásokban igyekeztem levezetni. Összebarátkoztam egyik osztálytársammal, aki a kemény maszek-világban nőtt föl és már korán hozzászokott a kemény munkához. Mivel sportolásra kevés ideje maradt, házilag eszkábált össze egy gyúrópadot, ahol százkilós súlyokat emelgetett. Esténként vele és kedvesével elkocogtunk a körvasútig, majd vissza, mialatt jóízű történeteket hallhattam a fizikai teljesítőképességet olyannyira tisztelő világról. Karcsi révén belekóstolhattam az országot irányító felső százezer életébe, Kukac segítségével pedig megismerkedhettem a kizárólag önmagára számító vállalkozói léttel. Mindkettőt disszonánsnak találtam, előbbinél a régi úrhatnámság és a jelenkori párttitkárság kiegyezésén álmélkodtam, utóbbinál meg az elért sikerek sivár pénzügyi értékelésén. A természetföldrajz megismerése közben így ébredt mohó kíváncsiság bennem a társadalom geográfiája iránt.