Az eszmélet megítélése tanúsítja, hogy az ember csoportban élő lény. Még akkor is kérdésesnek véli, hogy magánál van-e a testével elfoglalt beteg, ha egyébként minden jel arra mutat. Kétséget mindössze a kommunikáció hiánya támaszt: mi dolog, hogy nem foglalkozik mással? Holott a szerencsétlen figyelmét, erejét saját baja köti le, és nem ér rá környezetével édelegni. Azok gondját pedig az okoz, hogy megzavarják-e elfoglaltságában, azaz szóljanak-e hozzá, vagy hagyják végre békén.

*

            Az Őfelsége pincére voltam című Hrabal regény filmváltozatával nem tudsz mihez kezdeni. Egyre inkább viszolyogsz a cseh szerzőtől, e művét pedig különösen rossznak tartod. Amin sajnos Menzel sem javíthatott. Filmje illusztratív, üres és ezért unalmas. Ahogy az eredeti műben, itt sincs nyoma a kedélynek, olyan, mintha a szerző kódolt üzenete volna, hogy besúgó lett és nyomasztja ennek tudata.

*

            Könyörgés a betegért. Érdekes, hogy még mindig bíznak a csodában, holott a kereszténység története során vajmi ritkán segített. Sokféle rendű-rangú-kvalitású emberért fohászkodtak már, de közülük eddig még mindenki meghalt. A hívek mintha inkább a saját tehetetlenségüktől akarnák megszabadulni, mondván: minden lehetőt megtettünk. Többet e pillanatban aligha tehetnének, előtte viszont igen: életben hagyhatnák egymást, megbecsülésben, figyelemben, esetleg szeretetben részesíthetnék, de hát ez túlzott kívánság. Inkább elmondatnak érte egy misét, amin megjelenve részvétükről tehetnek bizonyságot. A haldokló sorsa pedig úgysem rajtuk múlik.