Budapest félig sem múltja
Új, korszerű technikával, föltárás nélkül erősítik meg a vízművek egyik főnyomócsövét. Ha a régi recept szerint ásnák végig a vezeték nyomvonalát, föltorlódna a forgalom, így viszont csak a magas házak közé ékelt keskeny utcákban visszhangzó lármára számíthatunk a munkálatokra szánt három héten. Első nap apró cédulákat ragasztanak a kapukra, és kultúráltan elnézésünket kérik a várható kellemetlenségekért. Sajnos, az alkalmazott technológia megköveteli a gépek folyamatos üzemeltetését. Amiből mindjárt ízelítőt is adnak: utca hosszat, valamennyi sarkon feltörik a burkolatot. Mivel középütt húzódik a vezeték, elkerülhetetlen a közlekedés leállítása. Szabványos munkagödröket mélyítenek, oldalukat előre gyártott támfalakkal erősítik, majd gyorsvágóval nyitják föl a vezetéket, hogy a különféle tisztító és burkoló gépek belsejükhöz férkőzhessenek. Oda is állnak - végképp elzárva minden lehetséges kerülőt -, a nyílások azonban kicsinek bizonyulnak, mire elfűrészelik a csöveket, méteres szakaszokat operálnak ki, és máris kezdődhet a tisztogatás. Kamionra szerelt berendezést hoznak, a jármű oldalán német felirat hirdeti, milyen modern és mennyire környezetbarát, zajos kompresszorait ugyanis az osztrák partner hangszigetelő falak közé zárta. Folyamatos üzemmódjuk azonban hamar túlhevítené e gépeket, a szigetelő falakat ezért kitámasztják.
Kábelek surrognak, zörög-csörög minden. Az energiaellátásról gondoskodó motorra nyilván nem vonatkozhat eurós szabvány, mivel úgy dübörög, mint annak idején egy Tátra vagy Zil, és hasonló füstöt ereget a tetőre szerelt kipufogón át. Fejlesztői aligha szánták városi használatra e technológiát, mindazonáltal huszonnégy órás műszakban dolgoznak vele, így a környéken pihenni, lakni, még levegőt venni sem lehet. A takarítás végeztével következik a cső belsejének fóliázása. Állandó gőzadagolással lágyítják és tapasztják oda a műanyaghártyát. Az egyes szakaszokba pumpált forró pára dörög-robajlik, és a vezeték átellenes végén sivítva tör elő újabb huszonnégy órán át. Ezután légmentesen lezárják a fölújított, és a következő ötven évre biztonságosan megerősített nyomócsövet.
Elkészült. Igaz, nem három, hanem több mint hat hét alatt, mégse legyünk kicsinyesek, az eredmény a fontos! Bár ennyi idő alatt a hagyományos ásással is elvégezhették volna, és nagyobb hátrány már a közlekedés sem érné. Araszolnak is az autók, egyelőre két kerékkel a járdán, „ottfelejtődött” ugyanis a homok- és sitt – ahogy az illetékes fogalmaz -, sőt, napról napra terebélyesednek halmai, mivel jelentéktelen hibát észleltek: eltömődött a cső. Amint gyorsvágóval föltárják, sárgásfehér függönyként lebeg benne a kellően le nem tapadt fólia. Megint szétbontják a vezetéket és újra kezdik tisztogatását. A sok le-föl mászás azonban fárasztó, ezért egy régi típusú, hangszigeteletlen kompreszort hoznak, és annak segítségével tágítanak a gödrön. Egyik oldalát lépcsősre vájják, hogy kényelmesebben ereszkedhessenek alá. Ott jönnek-mennek, egyszer lezárják, másszor megnyitják a csövet. Utóbb e bővítést is kevésnek találják, mert váltott betontörőkkel és markolókkal fölszerelkezetten tovább szélesítik a kereszteződéseket uraló tankcsapdákat. Oldalsó kutatóárkok húzásával, hajnalonként pedig vidám csörömpöléssel mulatják át az őszt. Láthatóan hosszú téli tartózkodásra rendezkedtek be.
A forgalom jóval hosszabb ideig vesztegel, mintha a nehézkes régi csőcseréhez folyamodtak volna, a környékbeliek idegrendszere is megnyűvődik, a lakóhely védelme és a környezeti ártalmak kiküszöbölése, vagy legalább mérséklése azonban nem tartozik az értékelhető szempontok közé, melyeket egy technológia kiválasztásánál és a munka megrendelésénél figyelembe vesznek. Egy alkalmilag kínálkozó felújításból így lesz egész lakónegyedek életét hónapokra megkeserítő bosszúság, a közlekedés zavartalanságának biztosításából útakadály, az olcsó megoldások hajszolásából pazarló, rossz gazdálkodás.
