Magasles

            A Károlyiak is tudták, hogyan építkezzenek! Amint legyűrik tényiszonyukat a várakozók és a lépcsőház alacsony, szinte már játszótéri korlátjához merészkednek, mitológiai mélységbe tekinthetnek alá. Mintha a jelöletlen semmiből bukkannának elő a pilises fők! A puszta falnál egyebet sokáig nem látnak maguk előtt, honnét is tudhatnák, mi következik: a forduló után megnyílik-e a tér előttük, vagy hiúnak bizonyul reményük, igyekvésük pedig ostobának? Loholnak mégis, olyik kettesével veszi a fokokat, és amelyikük nem győzi szuflával, az is pihegve szaporázza, mintha ekként hozná be másutt elmulatott perceit. Nagyobb úr ki lehetne a szemhatár fölött leskelődőknél? Ha képünket és fizimiskánkat a többiek kedvére idomítjuk is, fejünk búbja védtelen marad a kandi tekintetektől. Semmiképpen sem győződhetünk meg arról, milyennek látszunk odafentről, egy-egy ritkás választék pimaszul árulkodik a festetlen haj őszüléséről, míg a korpás fejbőr az elhanyagoltság bizonyítéka.

            A most érkezőnek viszont sok titkolnivalója éppen nem lehet, ruganyosan fut az emelkedőnek, és még a forduló előtt biztos érzékkel kapja föl tekintetét. Hetyke pillantásából a merész készenlét olvasható ki, a rajtakapottak szégyenlősségével fordítjuk el szemünket. Ő meg diadallal ront az újabb grádusoknak, hogy magasságunkba kapaszkodva elvegyüljön a fenti, gyorsan összezáruló tömegben. Magabiztosságában nem is a teremfelőli lépcsősort választotta, hanem az ellenkező oldalit, játékos csalfaságával újabb meglepetést okozva, legyen min töprengenünk: vajon hibátlan ösztöneinek és gátlástalan vakmerőségének köszönheti-e, hogy idejekorán fölfigyelt ránk, vagy tétován keresgélt csupán, azaz kurázsival telt, netán tájékozatlan ember?             

            A nők kivétel nélkül az alattunk húzódó lépcsősort választják. Útjuk sietős és azt hiszik, errefelé hamarébb érik el a termet. Emiatt csupán egyik profiljukban gyönyörködhetünk. Teltek és aszottak, nyakiglábak vagy töpörödöttek, fogyó érdeklődéssel szemléljük fölvonulásukat, mikor egy vörösen árnyalt, sötét hajkoronára leszünk figyelmesek. Baráti medúza, ápoltan hullámzik, dúsan lebeg, ismerős és idegen egyszersmind. Frissen ondolált barátnőnkre emlékeztet, noha oly erősen fodrászolt, hogy vonásai szinte már személytelenné halványulnak. Frizurája gondosan nyírott, a színe sem különleges, bár divatosan megválasztott. A forduló takarásában rejlő arcát föltételezett kecse és ruganyossága ellenére roskadt negyvenesnek képzeljük, holott lányosan gyöngéd vonásokkal derít föl, mihelyt előbukkan. Íme, fiatalságunk platói ideája, a minden lehetséges díjjal elhalmozott, mézes hangú, szépséges énekesnő!

            Késve érkezik, bizonyára valamelyik föllépéséről sietett ide. Szégyenlősen, bár némi késéssel kapjuk félre tekintetünket. Kíváncsian fürkésznénk tovább is, hírneve azonban nem engedi, hogy tüzetesebben szemügyre vegyük. Otromba tolakodás volna részünkről, és nem sérthetjük meg azzal, hogy a nőt bámuljuk meg a sztár helyett, jóllehet eszünk ágában sincs egy dívát ünnepelni! Szívesebben csodálnánk megnyerően arányos termetét, vagy méláznánk karcsú bokáján. Örömest szeretnénk belé.

            Átszökken az utolsó lépcsőfokon is, sietve a terem felé fordul, és elmulasztja szemérmes hódolatunk nyugtázását. Ideje ellépni kilátóhelyünkről, nincs többé mire várnunk.