Evelyn Waugh: Utolsó látogatás ford.: Ottlik Géza (Magvető 1973)

            Csalódások könyve. Nagyon jól kezdődik, mintegy Wilde folytatásaként, végtére is az ő világát írja. Hamar áttér azonban a szellemiség hordozójának sorsára, ami érdektelen. Egy szegény alkoholista keservei. Látnom kellene mögötte a hipokrita családot, az angol élet jelképét, de nem látom, ahogy az emigrált értéket sem a papa figurájában.

            A második kötet hőst és szemléletet vált, immár Júliára összpontosít (a hős húgára), a narrátor is előlép, amit a helyzet és a történelmi tények kellően indokolnak, mégis törést okoz. Vajon a históriai cezúrát az elbeszélés módjának változásával kellene érzékeltetni?

            A harmadik kötet is különbözik, ezúttal a narrátor és Júlia kapcsolatán keresztül a katolikus hitvallás gondjait elemzi, meglehetősen sápadtan. Esszéjének színt csak egy haldoklás tüzetes leírásával ad. Mi közöm azonban a haldoklóhoz, Júlia apjához? Elmúlása miért ébreszti rá felnőtt (cca. 30 éves) lányát a földi hívságok hiábavalóságára és mondatja le a házasságról és a gyerekszülésről? És mennyiben jelképes, illetve mintaértékű e történet az angol arisztokrácia históriáját illetően?  

            Fura módon inkább logikátlanságával hat a mű, annyira áttekinthetetlen, hogy a valóság érzetét kelti olvasójában. Épp olyan zavaros, akár az élet.

  

145. Félicien Marceau: Ellenségem holtan hever ford.: Szávai János (Európa 1981)

            Bestseller társadalmi töltéssel. Úgy indul akár egy „új regény”, vagyis nehezen, kubista tájleírással, és csak a 60. oldal táján talál magára, miután mozgalmi kitérőkkel kacérkodik (pedig szerzője nem kommunista, ellenkezőleg, kollaboráció miatt ítélték el a háború után). A politizálás, a szociális duma töltelék és divat, valószínűleg a hatvanas évek rezüméje. Egy kétes egzisztenciáról mesél, akit ártatlanul csuktak le, és szabadulása után bosszút áll a börtönbe juttatóján, vagyis szabályos krimi. A történet sajnos túl egyszerű, a hős szinte akadálytalanul jut céljáig. Egyébként is a 007-es ügynökhöz hasonlít, snájdig, a nők kedvence, az ökle kemény, uralkodó típus, vágyteljesítő ember. Minden a slusszpoénra kihegyezett, ami helyénvaló, mivel csakugyan váratlan, a hős sem készült rá, spontán ötlet eredménye. A regény meglehetősen könnyű szövetből szabott, de akad egy jó idézni valója, és néhány éles szemű megfigyelése a társadalom működéséről, ennek dacára két percen belül felejthető.