Egy levél, amire nem érkezett válasz
Tisztelt Orbán Viktor Úr!
Fölhívást tett közzé, melyben arra kér mindenkit, tervezett értékelő beszéde kapcsán tegyen föl kérdéseket a facebookon. Terjedelmes listám továbbítására az említett fórumot nem tartom alkalmasnak, kérdéseim ugyanis általánosabbak, különösebbek és nem egy esetben személyesebbek, semhogy bármilyen évösszefoglalóba beférjenek. Holott érdeklődésem a napi élet gondjai mellett csupán a politizálás és a kormányzati munka vékony szeletére korlátozódik, máshoz nem értek, egyebekről így nem is faggatom.
Noha egykor tegező viszonyban álltunk, a közben eltelt idő, valamint pályánk elhajlása folytán inkább maradok a hivatalos magázódásánál. Kérdéseimet is ekként fogalmazom.
I. Kezdem mindjárt a kommunikációval (melynek íróként és publicistaként művelője és – rövid időszakokban – óraadó egyetemi tanára lehetettem), azon belül is a személyes kapcsolattartás kérdéseivel.
1/a. Mostanihoz hasonló föllépése, ahogy korábbi, ellenzéki szereplése is, olyan látszatot kelt, mintha érdekelné környezete, illetve tágabb hazája polgárainak véleménye. Ehhez képest konzekvensen megtakarítja az egyébként mindenkinek kijáró udvarias választ, jómagam nem ismerek arra példát, hogy valaha is felelt volna egy Önhöz fordulónak. Ami több mint kommunikációs, esetleg viselkedési hiba, mivel súlyos politikai vétség. Sajnálattal emlékeztetem, hogy annak idején Kádár János titkársága kivétel nélkül minden egyes levélre válaszolt – ha mégoly formálisan is. Akármennyire drága és olykor felesleges az ilyesmi, a demokrácia velejárója, költségét növeli ugyan, mégsem spórolható el. Miért hallgat akkor?
1/b. Politikusi megnyilatkozásaiban ragaszkodik a szerepek szétválasztásához: Ön kizárólag a jó hírt mondja, a szükségképpen megjelenő rosszak közzétételét másokra hagyja. Noha viselkedésének indokát érteni vélem, meggondolását alapvetően hibásnak tartom. Így csupán a jó király látszatát keltheti egy demokráciától távoli környezetben, mint amilyen a magyar társadalom volt hosszú évtizedekig. Nem hiszem, hogy a puszta kénye végett törekedne uralomra. Egy államférfiúi rangra pályázó politikus rendszerint valamilyen célhoz köti a hatalom birtoklását: kezdene vele valamit, bizonyos irányba kormányozná a reá bízott országot, és erőfeszítésének nem csak privát gyümölcseit élvezné. Minek keveredik tehát ilyen látszatba? Miért nem vállalkozik - legalább alkalmanként - a rossz hír hozójának hálátlan, mégis emberi szerepére?
2/a. Két évtizednél is hosszabb vezetői gyakorlata nyílván megtanította arra, hogy az erős központosítás megkönnyíti a döntéshozatalt, illetve a végrehajtást. Sokkal egyszerűbb irányítani, ami átlátható és egy kézbe fogott. E tapasztalat elhatalmasodása azonban veszélyes, a centralizált poroszos államberendezkedést favorizálja egy nehézkesebb, ám emberközeli skandináv demokratizmussal szemben, a parancsuralmi éthoszt erősíti a szubszidiaritás elvének érvényesítése helyett. Olyan kísértés, aminek érdemes és szükséges ellenállni a politikában is, nemhogy a sajtó szervezésekor.
Ön vezetése alatt a Fidesz – úgy ellenzékben, mint kormányon – mind ez ideig a könnyebbik utat választotta, ha választania kellett. Szervezés helyett irányítani próbált, és gondolkodás nélkül egyesített, központosított. Direkt utasításokkal vezette a médiát, aminek egyik legfőbb sajátossága éppen az önállóság volna egy demokráciában. Az Önnel, illetve az Ön által képviseltnek vélt elvekkel rokonszenvező újságírók, szerkesztők munkájának szürkeségét és eredménytelenségét e kádárista hagyomány továbbvitele okozza. Korántsem véletlen, hogy a kormánypárti fórumok mai kulcsszereplői közül olyan sokan kötődtek-kötődnek a múlthoz, és hogy az ifjabbak - akár szándékuk ellenére is - makacsul kitartanak a szervilis újságíró tradíciója mellett. Önnek talán kellemes az ájult tisztelet, és nem érez feszengést a tömjénszagú ünnepléstől, melyben részesítik?
2/b. Mindnyájunknak jólesik a dicséret, kivált ha gyakran érik támadások, annál több jót viszont soha nem kaphatunk, mint amikor hibáinkra, botlásainkra figyelmeztetnek. Pillanatnyilag talán nem esik jól az ilyesmi, de holnap igencsak kifizetődőnek bizonyulhat. Beérné politikai ellenfeleinek támadásaival, és nem gondolja, mennyivel többre jut, ha nemcsak a túloldalról bírálják, hanem mindazok, akik kritikus véleménnyel bírnak? Nem gondolja, hogy lazítani kellene a belső cenzúrán és engedni, hogy azt írjanak-mondjanak Önről, kormányáról vagy pártjáról, amit csakugyan gondolnak és nem azt, amiről úgy hiszik, szívesen hallja majd a referálók jelentésében?
2/c. Elsöprő választási győzelmét pártja korántsem csupán hibátlan működésének köszönheti, inkább (Szabó Dezső kifejezésével élve) az előzőleg hatalomra erőszakosodottak ordenáré pimaszságának. Az MSZP-SZDSZ koalícióval szemben, ha nincs más, akár a Kétfarkú Kutya Pártot is megválasztottuk volna. Joggal várható el tehát, hogy a társadalom sokféle nézete helyet kapjon a médiában, ahol mostanáig a vélemények és elképzelések, hitek és tévhitek igen szűk skálája bukkanhatott föl. Az ellenkező oldalon persze éppúgy vasfegyelem uralkodik, mint emezen, ami ott most egy viszonylag kis létszámú csoportot sújt, itt meg a lakosság kétharmadát. Nem gondolja, hogy ideje volna a többséget is fölszabadítani a kézi vezérlés alól?
2/d. 1998-ban egy felkérésre már javasoltam, hogy az elfogult, harcos pártsajtó további központosítása helyett inkább egy mértékadó, vagyis magas színvonalú és tárgyilagos orgánum létrejöttét támogassák. Pontosan az ellenkezőjét tették, ami – részrehajló véleményem szerint – fontos szerepet játszott a 2002-es választási bukásnál. A hatalmas parlamenti többség birtokában most adott minden lehetőség egy ilyen médiumhoz, csupán szervezni kellene, valamint nagy – hosszú távon azonban kifizetődő – önmérsékletet tanúsítani iránta. A nagy felzúdulást kiváltó adminisztratív megregulázás helyett nem volna célszerűbb a sajtó efféle önszabályzását előmozdítani?
3/a. A kormányzás annyit emlegetett nyilvánosságához kevés a mormogás joga, még az általam imént forszírozott válaszolási kötelezettség sem elég, időre is szükség volna. Aki mellőzi az efféle „habozást”, forradalmárként dönthet ugyan, de ne mímelje a választás szabadságát, mert azt senki sem hiszi el neki. Az efféle „kommunikációs trükkök” méltatlanok egy magára valamit adó politikus számára, és többnyire rosszul sülnek el, mert kétséget ébresztenek alkalmazójuk szavahihetőségét illetően. Kommunikációs tanácsadói jókorát tévednek, ha ilyesmire bíztatják, a magyar társadalom ugyanis még fogékonyabb az őszinteségre, mint a sandításokra. Nem gondolja, hogy kár belemenni a meggondolatlan csínyekbe?
3/b. A kommunikációs és politológusi körökben uralkodó nézet szerint a hatalmat ténylegesen megtestesítő személynek valamiféle jövőképet kell fölvázolnia beszédeiben, továbbá feladata a lelkesítés, ugyanakkor semmi szükség arra, hogy a konkrét teendőkről vagy az elkövetett hibákról szóljon. A közönséget úgyis csak az eredmény érdekli! Ám hallgatóságának soraiban olyanok is ülnek, akiket nem elégítenek ki a szép szavak, a szónokból áradó bizakodás, kíváncsiak a vízió részleteire és a megvalósítás útjára-módjára, feltételrendszerére, stb. Nem gondolja, hogy érdemi teendőinek ismertetésével olykor hozzájuk is szólhatna? A vezetés fogalma meglehetős változáson esett át a XXI. századra, mintha az utasítások kiadása kevés volna már, együttműködés kellene, aminek nélkülözhetetlen feltétele az információk – legalább részleges – megosztása. Ön mindent megtesz ennek érdekében?
4/a. Többnyire nemcsak az elhangzó állítások igazságát mérlegeljük, hanem azt is, kinek a szájából halljuk, kinek a tollából (mainapság elektromos üzenetében) olvassuk. Ebben a hangzavarban a személyi hitel talán még fontosabb, mint egykor. Az Ön által vezetett Fidesz viszont semmivel sem rontott annyit, mint csapnivaló személyzeti munkájával. Mintha kifejezetten vadásznának a zavaros előéletű, politikai értelemben rovott múltú, tekintélyét el sem nyert, nemhogy eltékozolt, pénzért és hatalomért mindenre kapható szaktanácsadókra, propagandistákra, mindenféle rendű-rangú kétes figurára, kinek egyetlen szavát sem hiszi el az átlagos tájékozottságú olvasó, hallgató. Mi szüksége van Önnek a gondolatot nyelvi durvasággal, vagy átlátszó ravaszkodással pótló asztali hazugokra? Minek nehezíti meg ekkora – és ilyen - hendikeppel a saját, valamint pártja és nem utolsó sorban az ország dolgát?
4/b. Kiváró politikája, melyet 2006-tól 2010-ig folytatott, nemcsak a pártja miatt volt kockázatos, közvetlenül is sújtotta hazánkat, mivel elnyomorított mindnyájunkat. Közvetve pedig fejünkre idézte a győzelem túlságának veszélyét. Abban a helyzetben, amibe Ön került, a legcsököttebb bázis-demokratára is rásütnék, hogy diktátor, mivel akkor a hatalma. Korántsem volna olcsó menekülés, inkább logikus lépés, ha minél nagyobb részétől próbálna megválni. Az erők további koncentrálása helyett a feladatok szétosztása következne, így többek között a média és a kultúra leválasztása is a központi irányításról. Nem gondolja, hogy szoros kapcsolódás helyett inkább önállóságra kellene bíztatni őket? Kapjanak esélyt: szabadságot és a lehetőség szerint pénzt, azután végezzék a saját dolgukat, és ne azt lessék, vajon mit kíván tőlük az eltartó állam meghatalmazottja.
II. Végezetül néhány szó a kultúráról.
1. Érdekli Önt a kultúra? Mert ha nem, akkor kár fecsegni róla.
2. Élvezi Ön a kultúrát, vulgo: temérdek feladata közepette, vagy éppen ellenére néz filmet, képet, hallgat zenét, olvas könyvet, jár színházba, performance-ra? Mert ha igen, egyéb teendője sincs, mint hogy tovább gyakorolja kellemes szokását, amit áthagyományoz gyermekeire is. E téren államilag semmit nem kell szabályoznia, ideológiailag irányítania, szervezetileg vezetnie. Annyi talán mégis elvárható Öntől, hogy alkalom adtán változtasson a megörökölt költségvetési gyakorlaton és saját élményeire emlékezve megszüntesse végre az elmúlt fél évszázadban szorgalmazott maradványelvű finanszírozást. Klebelsbergnek sok hibája volt, egyet azonban bizton tudott: a művészet és a tudomány legalább annyira fontos, mint a hadsereg, ezért a rá fordítandó állami javaknak is arányban kell állniuk a jelentőségével. Másként vélekedne erről?
Szívesen meghallgatom.
Maradtam tisztelettel:
Budapesten, 2011. február 3-án
Sneé Péter
