Önkívület

            A magyar demokrácia válságban van, aminek megállapításához nem szükséges Bibó István tanulmányához folyamodnunk. Elegendő körültekintenünk az országban, hogy lássuk: éppúgy félelemben tengődünk, mint hatvanhat éve eleink, akik két malomkő között őrlődtek. Mi is ott őrlődnénk, ha volna még, ami fölmorzsolódhatna egyáltalán, a kívülről fenyegető veszély azonban rég bensőnkbe költözött, és sajátunkká vált. Önveszélyesek lettünk. Az egymásra fenekedő, saját diadaláért mindnyájunk elpusztítására kapható politikai bal és jobboldal áskálódása mindössze tünet. Méltóbb célhoz illő buzgalmuk korántsem okozna pánikot, ha az elmúlt két évtized során nem estünk volna széjjel, nem vesztettük volna el magunkat.

            Kétségesnek immár demokrácia iránti vágyunkat tekinthetjük: csakugyan szeretnénk-e a népuralmat, vagy jövőnket inkább – miként számos jel mutat erre – egy demokratikus kulisszák mögé bújtatott zsarnokságban képzeljük el. Nem lep meg különösebben, ha politikusaink túlnyomó része – némi túlzással a politikai osztály egésze – bármilyen gondra-bajra gyógyírt keresve első reakcióként az egyéni jogokat, a személyi autonómiát szűkítené, annál inkább töprengésre késztet viszont a politikai osztályon kívüli társadalom közönye szabadságának korlátozásával szemben. Viselkedése az érdektelen szemlélődésnél fenyegetőbb, mivel kifejezett ellenszenvet tanúsít saját hatalmi eshetőségeivel szemben! Úgy tűnik, belefáradt a hiábavaló küszködésbe és nem bízik önmagában. Egy darabka kenyérért cserébe örömest megválna jogaitól. Azelőtt, hogy ténylegesen kipróbálhatta volna, mire képes, olyan képviselőket keres, akik vállalják helyette a döntés felelősségét. Mintha nem kötné ide saját jelenléte, homokba dugná fejét, más határozza meg, mi a helyes és követendő. Írják elő neki az elvégzendő lépéseket, különb dolga ne legyen egy előre megszabott cselekvési program végrehajtásánál.

            Nem értek hozzá – szívóskodik, és arra kéri házi mindentudóit, az önjelölt megmondó-embereket: sorolják föl teendőit, a bajosan áttekinthető, összetett problémák megoldásával pedig hagyják békén! Könnyebbik végén ragadná meg a botot, ami nemcsak az ő részéről érthető törekvés. Mind a politikai bal, mint a jobboldal valamennyi rendelkezésére álló eszközzel támogatja ebben, mivel eminens érdeke, hogy minél több hatalmat összpontosítson a markában. Állítólagos demokráciánk első dolga volt, hogy megfeledkezzen a szubszidiaritás elvének érvényesítéséről, melynek nemhogy a meghonosításáról, magyarra fordításáról is letett. Egyetlen gondjára-bajára se ott keresne gyógyírt, ahol sajog, azt túlontúl költségesnek ítéli, központilag kezelné a problémát, egy, a kérdést nem ismerő, áttekinthetetlen apparátus segítségével. Vesszen az önkormányzatiság! Akik ma oly’ hangosan aggódnak érte, az elmúlt évtizedekben úgy szabadultak meg a jóléti állam terhes kötelezettségeitől, hogy feladatait a helyi kisközösségekre lőcsölték egyetlen fillért sem hagyva a nélkülözhetetlen kiadásokra. Most pedig a szolidaritást hiányolják, melynek lehetőségétől szisztematikusan megfosztották az elnyomorítottakat.

            Jó ideje valamennyi kormányzati intézkedés a nyilvánosan sehol meg nem fogalmazott közakarathoz igazodik: válasszuk el magunktól a hatalmat! Saját életünk alakításának ne legyünk tovább részesei! Nevünkben és helyettünk mások uralkodjanak fölöttünk! Ahelyett, hogy magunkhoz ragadnánk az életünk tényleges kérdései fölötti döntés jogát és folyvást szűkítenénk a nevünkben eljárók lehetőségein, tovább növeljük a közvetett hatalomgyakorlásban részvevők mozgásterét. Apránként lemondunk a mormogás jogáról is. A civil kezdeményezésekből mindössze annyi maradt, amennyi az aktuális hatalmi törekvések álcázásához nélkülözhetetlen, egyébként semmi eshetőségünk érdekeink és elgondolásaink érvényesítésére. Mint fölösleges és költséges cifraság, a közvetlen választás és a népszavazás intézménye lassan a semmibe enyészik, a fejesek ugyanis jobban tudják nálunk, hogy mi kell nekünk! És minek foglalkoznánk a nyilvánosság kérdéseivel, ha fölmerülő ötletei eleve szükségtelenek? A magyar sajtó 1988 és 1990 között két évig azzal riogatta a demokráciával még csak ismerkedő új hatalmi szisztéma letéteményeseit, hogy csakugyan betöltheti a neki szánt ellenőrző szerepet, ezért is vált a politikai csatározások terepévé. Addig tusakodtak birtoklásáért, míg fölperzselték és megszállták, tökéletesen kiiktatva a társadalmi véleményformálás eszközei közül. A független médiának már nyoma sincs, szerepét az önszerveződésben más technikai eszközök vették át. A jogszolgáltatás sajátos önállóságát a legcsekélyebb közmegelégedésre sem okot adva garantálta a korábbi zsarnoki hagyományt megtestesítő személyek érintetlensége és működési modelljeinek alapvető folytonossága, most pedig radikális átformálása, továbbá egy új BTK megalkotása helyett csupán feddésben és fenyegetésben részesül. Az új alkotmány is – legyen bármilyen mestermű – kétségbevonhatatlanul megfelel egy ki nem mondott követelménynek: kiterjeszti a politikai osztály hatalmát.

          A bennünk zajló változások ekként tükröződnek körülményeink alakításában. Immár egyikünk sem érzi úgy, hogy tarsolyában hordaná a marsallbotot. Letettünk szebbítő-jobbító, vagy akár önmegvalósító szándékunkról, és sutba vágtuk a korábban annyit hiányolt polgári öntudatot, inkább azt keressük: ki előtt hajthatnánk térdet-fejet. Aggodalmunk egyedül ismert forrása, hogy nem lelünk idejében patrónusra. Mi lesz velünk, ha lemaradunk a magunknak kiszemelt tehetős hűbérúr kegyosztásáról? Vetélytársaihoz hiába folyamodnánk, mindenütt nagy a tolongás, jó helyet, vagy legalább egy kis darab kenyeret tőlük már aligha remélhetünk. Félelmeink valódi okára viszont gondolni sem merünk, és tudattalanunkba fojtjuk: még hogy ilyen kisszerű, szolgalelkű törpék lennénk? Képtelenség! Bizonyára magunkon kívül vagyunk.