Az elmélkedés gyönyöre

Bíró Béla: Véges végtelen

 – a körkörösség fizikája és metafizikája –

(Fríg Kiadó 2002)

            Áhítok a nagy egyetemes elméletekre, melyek mindent megmagyaráznak, ugyanakkor bizalmatlanul fogadom a próbálkozásokat. Eddig még soha nem volt szerencsém – legalább nagyjából helytálló és számomra kielégítő – világértelmezéshez, és ez olyan föltevésre sarkall, hogy képtelenség vágyam betöltése, vagy ha elméletileg nem is zárható ki, a közeljövőben aligha számolhatok vele. Úgy tűnik, erőmet meghaladja a nélkülözhetetlen ismerettömeg puszta begyűjtése is, rendszerezése pedig kilátástalan vállalkozás a számomra. Bíró Béla, a bukaresti egyetem adjunktusa fölöttébb gondolatébresztően kezdi, mikor keményen rápirít olvasójára: miért lusta a tanuláshoz, és ha már nélkülözi a kíváncsiságot, minek vár másra ahelyett, hogy Charles Lamb mottó gyanánt kiemelt mondásának szellemében: „semmi sem hoz jobban zavarba, mint a tér és az idő, és mégis semmi sem nyugtalanít kevésbé, mint az, hogy soha nem gondolkodom felőlük” maga töprengene létének és munkájának alapkérdésein. Érdeklődve, bár növekvő szorongással tévelygek a föltevések dzsungelében, és kétségbeesetten próbálom egymáshoz illeszteni a különféle elképzelések töredékeit, halmazukból hátha kibontakozik világom fölismerhető portréja. Gyönge fejemben viszont nem rázódik egységes képpé a tarka mozaikok sokasága. Tájékozatlanságomon és ostobaságomon túl kudarcom okát az író választott módszerében keresem, az egyes elképzelésekből önkényesen kiragadott részletek összekapcsolásában: hogyan lehet más és más elvonatkoztatási síkon tett megállapításokat egybeszerkeszteni? Majd egy újabb nehézséggel szembesülök: a többé-kevésbé közös fogalmi rendszer széthullása nyomán majd’ mindegyik elméletalkotó saját gondolati apparátus kidolgozására fanyalodott, vagyis ami X-nél ezt jelenti, Y-nál már korántsem, állításaik ütköztetése tehát óhatatlanul félrevezető, egymáshoz simításuk pedig még inkább, hiszen a nélkülözhetetlen fordítás újabb, észrevétlenül megbúvó szubjektív elemet csempészik a reményteljes szövevénybe.

            A félszázadik oldalnál azután metodikai aggályaimnál súlyosabb logikaiakba botlom, mind kevésbé követhetem ugyanis az író gondolatmenetét. Fönnakadok például azon, hogy: „a forma /…/ értelmezésünkben nem egyéb, mint egy imateriális lényeg érzékivé válása, az érzékelhetővé lett viszony. Az anyagi struktúrák legkülönösebb paradoxona éppen az, hogy mélyebb elemzésre újra és újra viszonyokként, materiálisnak tekintett elemek közti imateriális relációkként lepleződnek le.” Talán hibás az észjárásom, mert csak vakarom üstökömet az ilyen „kettő meg három összege öt, mivel három meg kettő összege is annyi” típusú argumentáció olvastán. És ekkor föltűnik még valami: Bíró Béla érveinek zöme tekintély-elvű, állításainak igazát azzal bizonyítaná, hogy egy-egy idézett híresség is hasonlóképpen vélekedett már. Értem én, hogy nem lehet minden gondolatmenetet elölről kezdeni, és a tanulmány – vagy esszé? – szövegét is gördülékenyebbé teszik a sokfelől beidézett hivatkozások, ennyi elméletalkotó név szerinti fölsorakoztatása azonban túlzás. Igaz, újabb értékkel is megfejeli az alapszöveget, mivel használható lajstromot kapok mindazon gondolkodókról, akiket az értelmiségi közvélekedés mainapság fontosnak, és tanulmánykészítés során mellőzhetetlennek ítél. Mintha a Gothai Almanach fölújított kiadását forgatnám, olykor kínos feszengve egy-egy kánonba nem emelt helyi nagyság szerepeltetése miatt. Ami sajnos eltereli figyelmemet a mondandóról, és találgatásokra késztet: vajon azért kellett csupán Z irományáról is szót ejteni, mert egyik szófordulata révén könnyen csatolható két távoli föltevés, vagy személyes ismeretség okán?

            Lassanként azután elvesztem a fonalat, és ennek okán ismerek a könyv mindeddig figyelmen kívül rekesztett sajátosságára: alkotója a metafizikai föltevések fizikai világba szuszakolásán fárad. Gondolkodásunk és tudománytörténetünk e jelentős fordulatát egy, sajnálatos módon számomra nem kellően megvilágított fogalom használatától várja, a körkörösség mantráját azonban hiába ismételgetem, vaksi szemem előtt mit sem világosít meg. Hatástalannak bizonyul a Fantasztikus természet címmel függelékben megadott képlet-tömeg is, ami föltételezhetően világunk lényegi egységének igazolására hivatott, bár sejtelmem sincs, miként. Annál dicséretesebb viszont a kötethez csatolt külön név- és tárgymutató, valamint a könyvészeti adatok részletes megadása.