Egy kis hazai feudum

            A kilencvenes évek elején könnyelműen úgy fogalmaztam, akkor hiszek majd a rendszer átalakulásában, ha parkoló helyett ismét sétatér lesz a Múzeumkertből. Húsz év múltán a Nemzeti Múzeum dolgozói és a szomszédos intézmények bennfentesei továbbra is a környék egyetlen névleges zöldterületén hagyják kocsijukat. Választási időszakban persze fölötlik a kérdés, hogy meddig tehetik még. Az aktuális ellenzék háborog, a regnáló vezetők pedig magyarázkodnak. Az önkormányzat ilyenkor a fővárosra mutogat: e tér megtisztítása hozzájuk tartozik, a főváros valamelyik minisztériumot emlegeti vagy a Nemzeti Múzeum autonómiájára hivatkozik, majd pedig mindközösen napirendre térnek a dolog felett. Végtére is így van ez jól, és nem is lehet másként. Hogy a természetjog diktál vagy a sors? Különb verdikt bizonyára a csillagokban sem olvasható! A cuius regio, eius religio korszerű magyar fordításban annyit tesz, hogy akié a föld, azé a parkolóhely, és ha ekként látja helyesnek birtoka kezelését az isteni paranccsal birtokossá emelt, akkor semmiféle apellátának nincs helye. Ránk, körüllakókra, madárdal helyett csupán a belenyugvás marad.

            Másféle hasznosítása e területnek, mint ami hűbéruraink érdekeiket szolgálja, valóban elképzelhetetlen! Ha karcmentes autójuk tükrében föltáruló igazság szükségszerűnek állítja be a magunkfajta hitvány szolgák pusztulását, minek tennék e helyet a lisszaboni Gulbenkian Múzeum kertjéhez hasonló földi paradicsommá? Pazarlás volna. Néhány ezer pesti egészségénél, a felüdülést kereső turisták gyönyörűségénél messze többet ér kocsijuk ingyenes tárolása.