Tristan Tzara: AA úr az antifilozófus Dadaista kiáltványok és válogatott versek 1914-1936 ford.: Parancs János (Orpheusz 1992)

            A fordító nagy fába vágta fejszéjét, és nem bírt vele, a dadaista versek ugyanis lefordíthatatlanok. Sugallatok talán, vezérlő értelem híján, Parancsnál viszont mindenünnen elősejlik a ráció. Mintha csak azt akarta volna megmutatni, milyen verseket írhatott volna Tzara, ha nem ő az. Meglepően jókat egyébként, de hogy ténylegesen milyenek születtek, annak megismeréséhez jobban kellene tudni franciául.

Hermann Broch: A kísértő ford.: Vajda Endre (Magvető l968)

            Nyögvenyelős írás. A fül szerint posztumusz remekmű, e fordításban viszont félig sem kész próbálkozás. Megrágatlan gondolatok sorakoznak egymás mellett és kibontatlan, zavaros képek, a misztikája pedig végletesen idegen tőlem. Semmiféle kapaszkodót nem lelek, kuszának találom és – mi tagadás – némileg ostobának is. A bölcselkedések és a mítoszt megelevenítő rítus képei mérhetetlenül túlírtak, ellentmondásokkal terheltek, és egyetlen általam ismert elképzeléshez sem kapcsolódnak, noha azok elemeiből épülnek föl. Akármennyire foglalkoztatta is a dolog, Brochból hiányzott a mítoszteremtő készség, vagy csak eltévedt benső zűrzavarában.

            Mariusa Hitlerre emlékeztet, sok mindent sejtet a mértékét vesztett gondolkodásból, de mégsem önálló figura, a mindenkori tébolyult világmegváltók prototípusaként lép elő, holott csupán egy – nem is a legjobban megrajzolt – alkalmi példány. Sehogyan sem hihető róla, hogy elszédíthetné a nehéz élethez szokott hegyi embereket. Nélkülözi a karizmát, ahogy segédje, Wenzel is, ami sajnálatos ugyan, de elviselhető. Komolyabb szakmai hiba, hogy ellenlábasa, Gisson anyó sem eleven lény. Neki kellene az ős-tudást képviselnie, de bölcsként és vénasszonyként egyaránt papírmasé figura. Hiába erőlködik az író, képtelen vagyok magam elé idézni, sehogy sem látom.

            A természetleírásból nyomasztóan sok van és jobbára hamis, rosszul megírt. Íme, egy példa: „És a lesikló levegő alatt aranyos, száraz ezüstzizegéssel hullámoztak a földek, és úgy váltak szét, mintha fésűt húztak volna végig rajtuk, és ahol már learattak, a szél rekedt zörgéssel hersegett a tarlón.” (347.l.) Mintha vakszöveg volna, egy tervezett helyén állana. Nem a környezetet idézi, hanem a nekiveselkedő írót, aki most aztán megmutatja, hogy mit tud!

            Egyedül a történetvezetés érdekes, az is csak addig, ameddig sor nem kerül a nagy tisztító áldozatra, mert ott már széthull a cselekmény. Pontosabban előtte is érezni valamilyen zavart, elvégre hogy kerül elő hirtelen a narrátor múltja, és személyes csalódásának mi szerepe van a regényben? Olyan ez, mintha egy ottfelejtett bekezdés volna valamelyik, azóta elvetett koncepcióból. 

            Sehogyan sem hihetem, hogy kész, befejezett művel találkoztam. Mindössze szerkesztetlen nyersanyagát böngésztem.