A jelenlétről két tételben
I. József Jolán: A város peremén (Móra 1963)
A mű negyedik kiadása húszezer példányban készült és a rejtvényfejtés izgalmával lep meg. Váltig találgathatom, miben változott az első kiadásokhoz képest. 1940-ben József Jolán még egy komoly életrajzot írt, majd tíz év múltán újból regényesítette a történetet és a korkívánalmak szerint átformálta. Lépten-nyomon kihagyásokba botlom, lapjain titokzatos névtelenek bukkannak föl és enyésznek semmibe, hogy néhány oldallal később egy rejtett utalásból – aggódott a perbefogott Rákosiért – következtessek az ismeretlen személyére. Hiába keresem a Generalisszimuszt, helyén mindössze Lenin árválkodik, igaz, műve - az Állam és forradalom - a legfölemelőbb ajándék, amit csak a forradalmas korszak adhat egy irodalmárnak. Máskor kulcsfigurák rekednek a histórián kívül, mint Szántó Judit, kiről mindössze annyit érdemesít közlésre, hogy „megszerették egymást.” A regény második felében pedig megesik a csoda: főszereplőjének nyoma vész. József Attila személyisége föloldódik a politikai agitációban, és már csak évtizedek múltán emlékeznek vissza rá, mint akinek szíve a „vörös csillagokban lángol”. Holott a regény modellje megbízható értesülések szerint költői is volt, továbbá eseménydús életet élt, kedvesek és barátok segítették, betegségekkel küszködött, és kizárta soraiból az illegális kommunista párt. Végül öngyilkosságot követett el – vagy ezt már pedagógiailag helytelen lett volna említeni egy gyermekkiadónál megjelent műben?
A szerző szorgalmasan tanulmányozhatta a szocialista realizmus szovjet klasszikusait, Gorkijtól a kevésbé hírhedtekig, mivel lelkesen másolja szokott fordulataikat. Példájuk sugalmazásának írói beállítottságával is igyekszik megfelelni. Nála a magánélet esetleges, könnyen mellőzhető, és végletesen alárendelt a közéleti buzgalomnak. A képzelet egyedül azért fontos, mert valamivel pótolni kell szükségleteink elmaradt kielégítését, és nem sokat foglalkoztatja az sem, hogy a fantázia mennyiben kapcsolódik a poézishez. A szenvedések, a bajok sokkal hasznosabbak, mivel különös módon nemhogy elrejtenék, inkább föltárják a nagy összefüggéseket. A társadalom nála két részre oszlik: a proletárokra, valamint másokra. Előbbiek földre szállt angyalok, türelmesek, segítőkészek, hírből sem ismerik az ellenségességet vagy az irigységet, megértőn gyámolítják az elesetteket, mindig vidámak, gyakran énekelnek és szépek. Utóbbiaknál csoportosul az alvilág söpredéke, besúgók, született agresszorok. Kuporgatnak, lopnak, csalnak, hazudnak, ha kell, embert is ölnek. Szörnyű népség, még a külleme is taszító! Szent titok, hogy a tiszta égi lények miért nem végeznek velük idejekorán, ekként szabadítván meg szörnyű tehertételüktől a Földet.
József Jolán alighanem ismerte írói képességeinek határát, és amikor csak tehette, a poézist váltotta a próza aprópénzére, magyarán fölmondta öccse verseinek kihüvelyezhető cselekményes elemeit. Bajba akkor került, amikor saját kútfőből kellett dolgoznia, ilyenkor hajmeresztő ötletekkel hozakodott elő: kiizzadt egy álmot a falukutatásról, hogy valamivel alátámassza rogyadozó ideológiai építményét, és inkább beleveszett a tűntetések krónikájába, csak ne kelljen sort kerítenie a tragédia okaira.
II. Valachi Anna: Az édes mostoha – Egy önérvényesítő nő a XX. század első felében – 2. javított kiadás (Papirusz Book 2005)
A cím, az alcím, valamint az előszó: Ki volt József Jolán? tanúsága szerint az irodalomtörténeti dolgozat hőse egy magyar költő életrajzíró nővére, akit saját jogán is megillet a figyelem, olyan sok babért aratott már József Attila élete című könyvével, illetve zsurnaliszta munkáival. Ésszerűnek látszik, hogy témájára koncentrálva a szerző elsősorban és mindenekelőtt Jolán személyiségét, pályafutását tárja elém, zseniális rokonának sorsával pedig csupán érintőlegesen foglalkozzon, amennyi ez elkerülhetetlen. Meglepetésemre az öccsének állítólag „önmegvalósító magatartásmintát” (5. l.) kínáló hölgy hamar kiszorul a reflektorfényből, helyét a poétának adja át, azaz még saját monográfusa előtt is megbukik. Ami több lehetséges magyarázatra ad okot: talán a szerző minőségérzéke protestált a tárgyválasztás ellen, mivel a két József-testvér bármilyen alkotói összehasonlításából csupán a nővér húzhatja a rövidebbet. Az sem elképzelhetetlen, hogy Valachi Anna is beleesett az irodalomtörténészekre leselkedő csapdába, mikor az általa megrajzolt alak foglya lett és önkéntelenül követte annak viselkedését. Hasonló fordulatot vitt végbe, mint A város peremén írója. József Jolán a munkásmozgalom dicsőséges ábrázolásának kedvéért hagyta faképnél modelljét, ő pedig a női emancipáció élharcosáról feledkezik meg, és az egyenjogúsági küzdelem krónikája helyett inkább az alkotáslélektanba mélyed, holott ez a magyar irodalom egyetlen túlpszichologizált költőszemélyiségéről szólva kevés haszonnal kecsegtet. A jeles szerző azonban nem állhat ellen a tradicionális nyomásnak (hajlamát a „múltjának mélységesen mély kútja” plagizálás is tanúsítja - 129. l.), Nemes Líviát és Beney Zsuzsát követve szexuálpszichológiai fejtegetésekbe bonyolódik, kétségtelennek állítva olyasféle föltevéseket, melyek igazáról sohasem győződhet meg. Csodálatra méltó, hogy miként tett szert ekkora jártasságra József Attila fiatalkori erotikus fantáziavilágban, illetve honnét tudja, ki az Ó zordon Szépség ősmintája (vajon mit ér e fogalom a vers elemzése során?).
Noha az édes mostoháról kedvezően nyilatkozik, irányváltásával mégis ítélkezik fölötte, mi több, létének önálló értékét is kétségbe vonja: „miután a József Attila-irodalom alakulását döntően befolyásolták József Jolán magánéletének ekkori eseményei, indokoltnak látszik a lehető legrészletesebben nyomon követni a benne végbemenő pszichikai változásokat” (171. l.). Udvarias mentegetéseire pedig: „1937. december végén megfogalmazódott Jolán ellen az a rosszindulatú vád, hogy József Attila posztumusz képviseletével »mellesleg« a saját érdekeit is védi” (161. l.) e könyvben összegzett kutatómunkájával cáfol. Miután kétségbe vonja eredeti céltételezését, fölmerül a kérdés, mivégre fárad?
Túláradó képzelőerőre volna szükségem, hogy József Jolánban lássam az önállóan is boldoguló nő fülszövegben ígért típusát. Az elébem táruló portré korántsem egy pozitív energiákkal teli, emancipált nőt ábrázol, én csupán egy szorult helyzetéből bármi áron kitörni vágyó, és próbálkozásai során rendre fölemésztődő, látszati sikerei ellenére mindenütt kudarcot valló boldogtalanon szánakozhatok, aki utolsó leheletéig csal, alakoskodik, hazudik. Némileg értetlenül állok tehát a szerző szemrehányása hallatán: „Jolán megkapta a feloldozást összes gyarló bűnéért. De csak a testvérétől. Az utókortól nem.” (286. l.), mivel gyónással és bocsánatkéréssel fölérő munkáját idáig még nem olvastam.
