Kiszolgáltatottan
A pragmatista észjárás azt diktálná, hogy a kellemetlenségek láttán egy vállrándítással siessünk tovább - ez van! - és ne rágódjunk ismétlődésükön. Fontosabb az egészségünk, mintsem azon zsémbeljünk, mitől lett újra elviselhetetlen az élet. Napi bosszúságaink azonban megérnek egy rövid áttekintést, hátha a gonosz kísértésének okaira bukkanunk.
Amikor bérlakásainak tömeges eladása megszabadította az államot fenntartásuk terhes kötelességétől, minket, vásárlókat, azzal hitegetettek, hogy bérlőből tulajdonossá avanzsálhatunk. A jogi lehetőség megnyílása azonban korántsem jelentette a birtokosi pozíció tényleges elfoglalását, mivel túlzott kötelezettségvállalásunk mögül hiányzott az üzemeltetéshez és fenntartás nélkülözhetetlen tőke. Botcsinálta tulajdonosként csöbörből vödörbe kerültünk, és függelmi viszonyaink újratermelődtek.
Ha valamilyen problémája támadt lakásának használatával, a bérlő hajdan fölkereste az állami Ingatlan Kezelő Vállalatot, egy arctalan szervezetet, ahol panaszát lajstromba vették, kijavításán azonban a legkevésbé sem igyekeztek. Az alkalmazottakat semmi nem ösztökélte a hiba elhárítása, mi több, már attól ellenérdekeltekké váltak, hogy a semmittevéssel szemben dologra kényszerültek, erejüket, energiájukat fogyasztották, valamint különféle – olykor nehezen beszerezhető és másutt előnyösebben fölhasználható - eszközöket és anyagokat pazaroltak el. Idegenül tekintettek a lakás bérlőjére és az általa használt ingatlanra, amit különben is egy távoli absztrakció, az állam birtokolt.
Hasonló szituációban egy lakás tulajdonosa ma a kényszerűen létrehozott társasház közös képviselőjéhez fordul, aki a közös költségből kialkudott részesedése fejében vállalja az épület üzemeltetésének biztosítását. Jóllehet ezen összeg nagyságrenddel magasabb az egykori lakbérnél, a házak zömének siralmas állapota miatt csupán akkor garantál hasznot, ha a vállalkozónak kellő számú ház kezelését sikerül megkaparintania. Minél több megbízást kap, tevékenysége annál kifizetődőbb, hiszen alvállalkozóira, vagyis a nélkülözhetetlen iparosokra eső kiadása minden egyes belépővel csökken. A jövedelemszerzés reménye ezért arra ösztökéli, hogy üzemméretének változatlanul tartása mellett a lehetőségek határáig terjeszkedjen, pedig egy adott méret fölött már komoly munkaszervezési és egyeztetési gondjai támadnak: a panaszfelvétel automatizálásra szorul, túlterhelt szakembereinek munkáját is csak nehezen koordinálhatja. Miután személyesen nem vesz részt a napi ügyvitelben, hiszen minden idejét az újabb képviseletek megszerzése és a stratégiai jellegű döntések meghozatal köti le, az általa vezetett cég működése mindinkább hasonlít az egykori ingatlankezelőéhez.
Telefonja immár központosított és hívásvárakoztatásos, a zöld szám viszont annyira megterhelné büdzséjét, hogy nem fizet elő rá, a kapcsolatteremtés minden költsége így a hívót terheli. Polihisztort természetesen nem alkalmazhat ügyintéző gyanánt, amiért is a panaszával jelentkezőt menten továbbküldik egy szakemberhez, kivel egymás között mindjárt megbeszélhetik az esetleges javítás részleteit. Ami dupla haszonnal jár: a cég munkatársai mentesülnek feladatuk teljesítése alól, és a telefonra sem költenek, bár e címen jelentős összeget számolnak el. A feladatok tényleges elosztása tehát az alvállalkozókra hárul, akik a jelentkezés, vagy az igényelt beavatkozás sürgőssége szerinti rangsorolás helyett teendőiket saját kényelmi szempontjaiknak rendelik alá. Az útjukba eső helyekre mennek és akkor, amikor ez számukra a legmegfelelőbb. Miután nem ügyintézők, arra sem kötelezettek, hogy érkezésükről, illetve esetleges késésükről tájékoztassák a várakozót.
A balszerencsés lakástulajdonos helyzetbe a korábbi bérlőkére emlékeztet: szabadsága terhére napestig várhatja a korántsem általa kiválasztott és megbízott iparosok fölbukkanását, akiknek továbbra sem személyesen, közvetlenül fizet, azaz nincs módja elégedettsége, illetve elégedetlensége hathatós kifejezésére. Ennek tudatában a bekukkantó szakik még köszönésre sem igen méltatják, nemhogy mentegetődznének késésükért, vagy igényei felől tudakozódnának. Néhány perc alatt összecsapják munkájukat, majd elképesztő szemetet, koszt hagyva maguk után sietve elkotródnak.
Viselkedésük éppúgy a hajdani kiszolgáltatottságot idézi, mint a közös képviselet ügykezelési folyamata. A lakás tulajdonosaival szembeni beállítottságuk miben sem különbözik attól, amit az ellenséges állami szervezet tanúsított, elvégre ugyanolyan privilegizált helyzetben vannak, mint az volt. Az IKV valamikor politikai fölhatalmazást kapott, a közös képviseletek pedig monopóliumként léteznek, mivel egy-egy cég leváltása – kivált nagy lakásszámú házak esetén – szinte kivitelezhetetlen. Akkora terhet róna a lakástulajdonosokra, amekkorára nemigen kaphatók. Erőfeszítésük amúgy sem kecsegtetne különösebb eredménnyel, hiszen nincs garancia arra, hogy az elküldött helyébe lépő másik inkább figyelembe venné a megbízó és megbízott közötti jogviszonyt.
