Egy klón

            Aki lázadóként kezdi, hajlamos rá, hogy a tradíciók megszállott védelmezőjeként végezze. A zsarnokölőnek is szenvedélyévé válhat a mámorító egyeduralom. Mintha életünk során egy óriási kört futnánk be, sorra próbáljuk mindazon szerepet, amitől korábban viszolyogtunk. És ha célunkért sokáig hiába küszködünk, a csalódások megtörik gerincünket. Lassanként úgy összeszokunk ős-elleneinkkel, hogy stílusunk és formánk, eszközeink és céljaink szerint vajmi nehezen különböződünk meg tőlük. Azok bőrébe búvunk, akikébe a legkevésbé sem szeretnénk, míg utódaink szemében éppoly nevetségessé nem válunk, mint képmutató vagy ostoba elődeink. Példák után kutatva aligha kell a messzi múltba révednünk, mint a cenzúrától tartó Spiró György tette, mivel egymásra tapodva tolonganak kortársaink, akik úgy tartják: „mindegy, hogy mit mondanak, csak beszéljenek rólunk!”

            A végzet játékának jószerével minden lehetséges vállfaján ámulhatott itt a figyelmes szemlélő, látott már a polgárság etalonjaként ünnepelt egykori KB-tagot, részeges sorompóőrt, pártelnökké avanzsált politikai cenzort, spicliből nőtt szellemi útmutatót, miniszterelnökké vedlett tartótisztet és KISZ-titkárt, a köpönyegforgatás megannyi bajnokát. Akármennyire hajlamosnak mutatkoztak is a kétszínűségre, talán megszokásból, talán korlátoltságukban a legutóbbi évekig ragaszkodtak valamilyen kolorithoz. Csupán akkor kezdték pofátlan nyíltsággal semmibe venni hirdetett értékeiket, mikor belefáradtak a sehová sem vezető politikai csatározásokba, és annyi csalódás, kudarc után beérték a legcsekélyebb kézzelfogható haszonnal is. Néhány kiégett öregemberen így vált úrrá a cinizmus, az ellenzéki korában rendőri atrocitást szenvedett és magát liberálisnak valló főpolgármester ezért tüntette ki a másokat verető főrendőrt.

            Az elsöprő többséggel ellenükben megválasztott kormányfő pedig most végbevitte életünk teljes kiüresítését, értésünkre adta ugyanis, hogy meggondolásai között nincs helye többé a szellemi és erkölcsi tartalmaknak. Már csak a profit mozgatja, körmeneteken mutogatott hite csupán egy rongyos fátyol, a közvetlen politikai haszonszerzés vágya minden egyéb megfontolást félresöpör. A részvét humbug, a szolidaritás maszlag, a műveltség és a kultúra idegen fogalmak. Minden eladó. Talán Sukorónál sem a sötét üzelmekkel volt baj, inkább azzal, hogy keveset kínáltak. Ha a reménybeli kaszinóépítők nem oly szűkmarkúak, ráadásul megkapják Székesfehérvárt is. Nemhogy ócska eszményeinket, bármit fölkínál néhány milliárdért! A közvetlenül nem „forintosítható” elvek mit sem érnek a hűség latin nevét viselő párt vezetőjének, akit ugyan az elvtelen koalíció iránti közmegvetés emelt hatalomba – akár Caligula lovára, Incitatusra is voksoltak volna a hazug kormánypártiakkal szemben -, ám ez több mint egy esztendeje történt, és ki emlékezne az ilyen penészes históriára?

            Az elvi politizálást sutba vágta az amerikai eredetű „pragmatista” gyakorlat. Magyar apostola szívós küzdelmei során megtanulta a pillanat tiszteletét. Minek is törné fejét a holnapon? Az a holnap gondja. És ha jön egy ifjonc, aki - a kormányzati munkától lehetőleg távol, mondjuk a Hősök terén - nemzedéke nevében búcsúztatja saját, koporsóba zárt jövőjét, szemére hányva az eltékozolt lehetőségeket, elmulasztott esztendőket, tönkretett életeket, zavaros motyogásba fúló szavakkal magyarázkodhat majd, hogy csak jót akart és igazán nem tehet arról, ha szándékai ellenére minden balul ütött ki. De honnét is gyaníthatta volna, hogy nemcsak kenyérrel él az ember?