Június 16.

            1988-ban e napon vettél részt életed legjobb ízű tüntetésén. Soha olyan jól nem érezted magad, mint akkor, amikor először követelhettél nyilvánosan szabadságot és demokráciát. Vajon most is kimennél a temetőbe, hogy megkoszorúzd az elrabolt kopjafa helyét? Fifikásan keresztültörnél a Batthyány-örökmécsest gyűrűbe fogó egyenruhás és civil rendőrök sorfalán, hogy csatlakozhass a Spartacus presszó előtt ődöngőkhöz, akikre néhány pillanat múltán már nemcsak a megfélemlítésnek szánt igazoltatás vár, hanem könnygáz és a karok hátracsavarása is? Társaidhoz hasonlóan – még voltak – testeddel fedeznéd a megemlékezés szónokát? Mámorosan kiáltanád világgá, hogy tisztességes emberként élnél? Élveznéd, amint kívánságodtól zeng a megrettent belvárosi utca? Emelt fővel lépnél a - nomen est omen - Szabadság térre, és hátadat a Tőzsdepalota közönyös falának vetve néznél szembe a gumibotozó rohamosztaggal? Fényképeznéd a vérző fejű szabadulókat? Bíznál-e még közös élményetek sorsfordító erejében?

            1989-ben ugyanezen a napon hat tekercs filmet fényképeztél el a Hősök terén, és hat tekercs üres negatívot kaptál vissza. „Az előhívás során tönkrement” fölvételeid máig sem kerültek elő. Hány esztendeje ennek? Vajon hiszel még abban, amiben egykor hittél?