Márai Sándor: Történelmi regények I-II. Szerk. : Láng Rózsa (Helikon 2002)

            Sajátos szerkesztési elvet követve cselekményük időrendjéhez igazították e négy regény publikációs rendjét.

            a. Rómában történt valami (1971)

            Kései munka, a szerző utószava szerint éveken, talán évtizedeken keresztül hányódott, mire 1971-ben kiadták. A Caesar meggyilkolását követő órák históriája kísérlet a történelem valóságának rögzítésére: hogyan látták a nagy embert, milyennek mutatkozott a többiek előtt. Arra persze továbbra sincs válasz, hogy – amennyiben volt - miben állt a nagysága, de egy portré mégis kikerekedik e visszaemlékezésekből. Számomra azonban mesterkéltnek tűnik a mozaikokból összeálló kép, feszengésre késztetnek az egymást precízen kiegészítő, illetve ellenpontozó föltevések, egy szó mint száz, untat az ábrázolás tökélye. Holott roppant mennyiségű ismeretet dolgozott belé, és a lelkiismeretes fölkészülésen túl önmagát sem tagadta meg, a Napnyugta után nyolckor című fejezet fergeteges szatíra. Sistereg az indulattól, ahogy az írókat bemutatja. Egyébként is jókat mond: „Melyik, mikor utasított vissza egy kitüntetést, egy álláskát, egy díjacskát, egy lakáskát, egy kis finom potya kivételezettséget?... A zsarnokságot lehet fogcsikorgatva elviselni. Lehet belefásulni. Lehet vállat vonni és azt mondani, az istenek sem tudnak ezen a földön rendet csinálni, hogyan csináljon hát rendet a kis ember, a névtelen? … De elfogadni a baksist attól, akit megvetünk, és közben pusmogva úgy tenni, mintha a szabadság érdekében tollasodnánk…” (67. l.). Csak ne születne végül egy szokványos regény!

            b. Harminc ezüstpénz (1983)

            Elképesztően sűrű, tömör gondolatiságú esszéregény. Terjedelmének feléig merő töprengés, a belletrisztikának nyoma sincs, utóbb vált át – méghozzá igen ügyesen, mivel észrevétlenül – történetmondásba. E lépés megtételére Júdás fölbukkanásakor kerül sor, addig a környezetről, a légkörről, a szituációról és Jézusról értekezik, lapjait ezek uralják, az áruló csupán egy betöltött történeti szerep. Márai tiszteletreméltó ismeretanyagot halmozott föl, és nemcsak elvont, könyvtári adatokat oszt meg olvasójával, hanem személyes tapasztalatait is, úgy földrajzi, mint mentalitástörténeti értelemben. Érdekes, ahogy a művészetről, mint felsőfokú látomásról beszél még azelőtt és ahelyett, hogy „szépírásba” kezdene. Jellemzőek a polgári-népi ellentétre tett utalásai: a „bűnös város” és a pusztai proféták, a szív tudása, valamint az értelem és az idegek intelligenciájának szembeállítása („féltek a műveltség hűvös világosságától” 188. l.). Bukfenc éppen ez utóbbinál következik be, mikor a városi szemlélődő, Júdás úgy hiszi, ideje beavatkoznia a históriába, hogy megmentse Jézust. És e ponton sikkad el az írói magyarázat is, jobbat nem tud kiötleni, mint hogy a szerencsétlent megszállta a Sátán, ami motivációnak azért meglehetősen soványka.

            Márai akkor jó és élvezetes, ha töpreng, vívódik, mihelyst komponál, elapad a sodrása, műve is ellaposodik.

            c.  Erősítő (1974)

            Elhibázott - mivel túlhajtott - parabola a diktatúráról. A Szent Inkvizíció históriája kínálkozó példa, éppen ezért vigyázni kellett volna, ne feleltesse meg mindenben a kommunista (vagy fasiszta) rendszerrel. Márai „confortatore”-ja, vagyis az elítélt eretneket utolsó pillanatig kínzó és becsapó erősítője sajnos vértelen figura, a körötte nyüzsgő inkvizítorok is olyanok, mintha egy brossurából léptek volna elő. Szerepeltetésük célja a szabadság ellenségeinek leleplezése, ami felettébb hasznos ugyan, mégsem irodalmi feladat. Inkább az újságírók tollára való. A könyv ráadásul túlírt, önismétléssel teli. Egyetlen erénye, hogy szerzője alaposan utánanézett az adatoknak és szemlátomást ismeri a helyszínt, valamint a miliőt.

            d. Ítélet Canudosban (1969)

            Legsajátabb témáját veszi elő megint, a civilizáció és a vadság ellentétét. Az intézményesített rend lélekgyilkos miliőjéből kínál-e valódi kiutat az ösztönök világa? Csakugyan alternatíva-e az őseredeti létformákhoz való visszatérés? E kérdés evidens és nehéz rá érdemleges feleletet találni, pedzegetése ezért is érdekes, noha a brazil példa részletes bemutatása ugyancsak próbára teszi türelmemet. Az európaiasság világának képviseletében fölbukkanó úriasszony viszont - meghökkentő, groteszk jelenléte dacára - felizzítja a történet, és a könyvet – ahogy mondani szokás – többé nem lehet letenni. A regény egyébként messze túlélte aktualitását, rég eloszlott már a ’68-as diáklázadások emléke is, mégsem veszített érdekességéből.