A Nyolcak – Szépművészeti Múzeum gyűjteményes kiállítása
Az évfordulós pécsi tárlat hirtelenjében Budapestre hozott és némileg leporolt, bővített verziója majd’ kétszáz alkotással reprezentálja a múlt század elejei törekvéseket. Miután ez az avantgárd utolsó, nagyközönség zöme által elfogadott és félig-meddig megemésztett vonulata, meglepett a kiállítást övező érdektelenség. Negyedmagammal lődörögtem a kellemesen temperált helyiségekben, hová akár hűsülés gyanánt is behúzódhattak volna a kinti hőségtől szenvedők – ha tudnak róla, és ha megbirkóznak a magyar zsebnek súlyos belépődíjakkal. Kár pedig, hiszen számban és minőségben egyaránt tekintélyes csapat munkálkodott e rendezvényen, ahol először láthattam a művészcsoport közös színrelépéseinek jószerivel teljes anyagát, vagyis mindazt, amit ennyi idő múltán még rekonstruálható volt. A kurátoroknak – ahogyan mainapság a rendezőket illik tisztelni – nem lehetett könnyű dolguk, mivel fotográfia nem maradt a tárlatokról, csupán leírásokból és karikatúrákból dolgozhattak, de így is ráleltek három Czóbel képre, mellyel a mester részt vett az alkalmi csoportosulás bemutatkozásán. Megtaláltak néhány rámában rejtőző művet, sőt, Orbán Dezső időközben földarabolt aktját is helyreállították. Bőséges magyarázattal kísért prezentációjukat a Szépművészeti Múzeumban megfejelték a művészi előkészületekről tanúskodó néhány korábbi munkával éppen úgy, mint a sikeres alkotók köréhez csapódó „kültagok” képeivel, illetve szobraival. A néző tehát mélyen megemeli kalapját, majd tisztelgésének végén újból keresztülsétál a termeken és itt-ott a fejét csóválja.
Némileg sokallom a „követők” jelenlétét, akik – mint Lehel – szerény véleményem szerint messze elmaradnak mentoraiktól. Azt még értem - noha elfogadni nehezen tudom -, hogy korábbi túlhangsúlyozása miatt Pór Bertalan jelenléte némileg „alulreprezentált”, máskor viszont tanácstalan vagyok, mint Czóbel korai képe, a Párizsi utca (1905) és Tihanyi: Pont Saint-Michel (1908) láttán. Stílusukban és színvilágukban annyira hasonlítanak e művek, hogy kész volnék egy kéznek tulajdonítani mindkettőt. Holott a kiállított munkákra legkevésbé sem az egyéni karakter hiánya jellemző, éppen ellenkezőleg, elütnek egymástól, és fura gyanút ébresztenek: modern művészeink közül talán alkotóik lehettek az elsők, akik egyéni érvényesülésük érdekében átmenetileg csoportba rendeződtek. Ennyire különböző szemléletű, érdeklődésű és kvalitású festőt a személyes, privát rokonszenven túl más nemigen hozhatott össze, mint a siker hajszolása. Számomra Czóbel a leginkább autentikus figura, és korántsem tartom véletlennek, hogy részvétele a Nyolcak körében jelképes maradt. Czigány festészete érdektelen, aki egy képét látta, mindet látta. Orbán Dezső és Márffy Ödön produkciója is halovány, Kernstok Károllyal szemben pedig elfogult vagyok: nem szeretem a stílusát. Dekoratív klasszicizmusa idegen tőlem, állítólag misztikus filozófiai tartalmakat hordozó atléta-torzóitól viszolygok. A bemutatottak közül jelentős festőnek csupán Tihanyi Lajost és Berény Róbertet tartom, bár mindkettővel szemben élek némi fenntartással. Tihanyi annyit csodált és dicsért portréi csupán akkor igazán újszerűek és hatásosak, ha modelljüktől eltekintek, vagyis ha álom-sűrítmény gyanánt, absztrakt gondolati munka eredményeként nézem. Mihelyst elkövetem azon hibát, hogy összevetem a megidézettel, az általam föltételezettektől némileg elütő karakterjegyekre ismerek – lásd. Kosztolányi portréját. Úgy is mondhatnám, az ő világa másik világ, mint az enyém, önmagában viszont meggyőző, hiteles és olykor még – mint az 1914-es trencséni tájképeknél – hagyományos értelemben véve is kifejezetten szép. Berény örök nyughatatlan, mindőjük közül alighanem az ő festészete változik a legtöbbet. Folyton keres-kutat, és fütyül a nyugalmas szépségre, olykor mintha a csúfat kergetné, hogy azután egy-egy csendéletben megpihenjen. E sok eltérő minőségű és igényű kép között biztos pontként állnak Fémes Beck Vilmos szobrai.
A kiállítással egyidőben tartott csónakázótói kortárs bemutatóról – Art On Lake, azaz Művészet a tavon – legföljebb annyit mondhatok, hogy kínosan bizonyítja, az efféle mondvacsinált pályázati feladat teljesítése milyen kényszerpályára tereli a gondolkodást. Szinte hallani vélem az „ötletelést”: na mi jut az eszembe erről? Első teendő a művészettörténeti albumok felütése, hátha akad valami, aminek megalkothatnám a parafrázisát. Ha effélére nem találok, akkor következnek a jópofaságok, és végül - ha szikkadt az agy – jönnek az üres látványosságok, bocsánat, a vizuális gesztusok.
Fényhidakon át – Egry József gyűjteményes kiállítás (Kogart Ház)
Egry Józsefet mindnyájan szeretjük és a Balaton nagy művészeként tiszteljük. Így tanultuk már az iskolában, hol e veszélytelen – mert politikamentesnek látszó, régen elhunyt – művészről fenntartások nélküli elismeréssel szóltak tanáraink. És csakugyan, minél rosszabb minőségűek képeinek reprodukciói, annál ígéretesebbnek tűnnek, hiszen akármit beléjük álmodhat a merengő nebuló. Valóságukkal szembesülve azonban némileg csalatkozom. Érteni vélem, hogy nyomorúságában a művész kiválasztotta a számára elérhető legolcsóbb technikát, és tökélyre fejlesztette alkalmazását, mégis keveslem - mialatt megemelem a kalapom tudása előtt - a technikai és tematikai változatosságot. Gyönge szemem előtt összemosódnak az ismétlődő színkompozíciók. Unom az örökös pasztellt, az olcsó papírképeket, valami mást szeretnék látni, ami elüt a megszokottól. Úgy vagyok a fény költészetével is, akár a rántott csirkével: napi kosztnak alkalmatlan. A kiállítás rendezői pedig elkövettek egy hibát, plakátjukon egy nagy magyar író elismerő sorait idézték: „érzem, hogy helyettem is szól ez a festő s ha nem ismerném a képeit, önmagamat is kevésbé ismerném” (Vallomás tizenöt művészről k. n. Budapest, 1942 32. l.). Kassák Lajos állításának apró hibája, hogy nem igaz, mivel éppen ő az egyike azoknak, akik jócskán félreismerték magukat. Gyanítom, hasonlóképpen járunk mi is, mikor a kelleténél többre értékeljük provinciális nagyságunkat.
