Balázs Béla: Napló 1903-1922 I-II. Szerk.: Fábri Anna (Magvető 1982)

            Balázs Béla a testet öltött rejtély. Szerencsésen indult, intelligens ember, akit családja segített, és mindenütt támogatókra lelt. Szobatársa és barátja Kodály volt, Bartók zenésítette meg írásait, Lukács pedig bálványozta. Simmel befogadta exkluzív szemináriumába, ahol elbűvölten hallgatta Halálfilozófiáját. A legkitűnőbb elméket csavarta ujja köré. Megalkotta a filmesztétikát, és az első magyar nudistaként kacérkodott a kommuna gondolatával is. Közben katolizált, misztikus filozófiát olvasott, a hiszekegyet mondta és belépett a szocialista, majd a kommunista pártba. Mindezek után a Szovjetunióba emigrált, ahol Sztálinról írhatott klapanciákat, és a gyermeteg poézis tanúsága szerint legkevésbé sem kamatoztatta talentumát.

            Vajon mi roppanhatott meg benne, hogy ennyire alulmúlta képességeit? Alighanem kettős hibát vétett: rosszul választott pályát és nyelvet. Bölcseleti érdeklődéséhez inkább a filozófia illett volna, és ha magyar helyett anyanyelvén, németül ír, sikeres szerzőként emlegetnénk. Fogalmazásának gyöngéit a kor hányavetisége magyarázza, és amint lemállik írásairól az idő máza, szembeötlik germanizmusa (így az igekötők helytelen megválasztása és halmozása). Fölhasznált jelképei sem egyéni lelemények, kiszámítottan válogatott a meglévők közül. Úgy tűnik, nála minden tudatos, ösztöneinek csupán az életben enged, különben tart tőlük. Ellentmondásokkal teli személyiség vagy nagy szerepjátszó: barátnak nevezi gyűlölt vetélytársait, és marxi eszmékre oktatná a proletárokat úgy, hogy soha nem foglalkozott Marxszal. Megrögzött individualistaként hirdeti a kommunizmust, mondván: a család, a társadalom, az osztály bilincseinek széttörése támogatja az egyén önmegvalósítását, pedig minduntalan elszólja magát: „igen züllött társaság” veszi körül (II. köt. 514. l.), és egy jellemző citátum az 1922-es évből: „ Leonhard Frankkal sokat beszéltünk regényemről, melyet nem olvasott, és drámámról, melyet még meg sem írtam” (II. köt. 516. l.). Íme a kör, ahová tartozott. 

Bartók Béla levelei Szerk.: Demény János (Zeneműkiadó 1976)

            A testes kötet azzal csábít, hogy Bartók leveleinek legteljesebb gyűjteményét kínálja, ami formailag igaz lehet, tartalmát tekintve azonban nem. Előszavában a következő olvasható: „az élő személyek iránti tapintat néhány részlet kihagyását tette szükségessé”, ami erős eufemizmus, alig akad ugyanis levél, amit ne kurtítottak volna meg, gyakran igen jelentősen, egy-két sorra redukálva a teljes szöveget. Becslésem szerint Bartók sorainak legkevesebb ötödét kiirtották. Sejtelmem sincs, mi rejtezhet a mellőzött részekben, de el kellett volna dönteni, hogy nekiveselkednek-e a kiadásnak, vagy maradnak a személyiségi jogok tiszteletben tartásánál, mert ez így botrányos! Vajon mi indokolhatja például egy 1905-ös levél megcsonkítását? Kínos továbbá, hogy a csatolt apparátus részben fölösleges, részben hasznavehetetlen, mivel csupán az egyes lapok föllelési helyét taglalja, a szóban forgó személyekről és eseményekről viszont csak ritkán szolgál eligazítással. Kár volt ennyi munkáért.