Szegénységi bizonyítvány
Egy kormányhoz közeli hírforrás arról tájékoztat, hogy Debrecenben utcát söpörnek a diplomás munkanélküliek. Hatuk közül az egyik pszichológus. Munkaadója elégedetten nyilatkozik róla, mivel a szemét föltakarítása mellett hivatástudatból ellátja társainak lelki gondozását is. Íme, az egészségügyi reform modellje! Vagy a kormányzati kommunikációé? Mindenesetre valódi diadal, a szakmai hozzáértés csúcsa: önmagát mattolja be a hivatalos tájékoztatás! Ha ellenzéke nem szokott volna el úgy a munkától, és lenne egy csöpp sütnivalója, aligha szorulna külhoni segítségre, mikor itthon is bőven ellátják munícióval.
A Fidesz vezetői persze aligha beleérző képességükről ismertek. Nézeteik akármint változtak is politizálásuk majd’ negyedszázada során, a mások iránti figyelem, tapintat és törekvéseik megfogalmazásának készsége továbbra sem tartozik legszebb erényeik közé. Ameddig tehették, finnyásan kerülték is a kollektív benyomások, érzések, indulatok, képzetek, értékek és célok közvetítőjét, a sajtót, önálló tájékoztatási rendszer fölállítására is csupán az ismétlődő választási kudarcok nyomán kényszerültek, igaz, addigra már elrontották mindazt, amit egyáltalában elronthattak. Ha engedtek a társadalom óhajának, és tudatták vele, hogy mire készülnek, döntéseiket akkor is hibásan, rosszul időzítették, az újságírók láttán pedig csak a fogukat csikorgatták, mivel nem tápláltak felőlük jobb véleményt, mint cselédeikről a fölkapaszkodott hajdani nagyságák: fizetett ellenség valamennyi!
Noha a kormányzás hatékonyságán legtöbbet demokratizmusa ront, esetleges szövetségesei helyett mégis inkább hivatali apparátusukat kellene szoros felügyelet alá vonniuk! A radikális változásokra készülők viszont a könnyebbik végén ragadták volna meg a botot, és uralmukat lehetséges partnereik leigázásával kezdték. Az örök akadékoskodók kontrolljának pótlása csakugyan egyszerűnek tűnik a sajtó kurta pórázra fogásával. Kézi vezérelés mellett nincs visszabeszélés! A szolgává degradáltak éberen lesik a parancsot, vagy buzgalmukban akár elébe is siethetnek, maguk igyekezvén kitalálni: minek örülne a gazdi. Elég egy intés, és a kapkodva hozott, rögtönzésszerű, át- és meggondolatlan döntéseket máris egymással versengve magyarázzák, indokolják, mentegetik az e célra fölvett alkalmazottak. Mi lehet ennél kényelmesebb? Egy újságíróval amúgy is mindig baj van! Kíváncsiskodik, ágál, nem hisz a saját szemének, a zsoldosok viszont engedelmesek. Közönségüket lenézik ugyan és fölényeskednek, pimaszkodnak, hatalmi intésre azonban készséggel denunciálnak, részt vesznek bármilyen lejárató kampányban, hiszen nincsenek erkölcsi skrupulusaik. Miután képesek az alany egyeztetésére az állítmánnyal, megállják a helyüket, azaz teljesítik a kirótt penzumot: nehéz szavú politikusainknál szabatosabban fejtik ki, amiről ők úgy vélik, esetleg ránk tartozik.
Nálunk ennyi is elég. Az ilyen pártkatonáknak persze az újságírás kivételével sok mindenhez közük lehet, a szakmával – amennyiben létezik még olyan – azonban nemigen hozhatók hírbe. Soha nem gyakorolták az önálló véleményalkotást, követelményeiről halovány fogalmuk sincs. Ritkán ügyelnek megszólalásuk környezetére, nem számolnak a képzettársítások hatalmával, vagyis beleesnek mindazon csapdába, amibe szabad népes elődeik félszázada beleestek. Mennyivel egyszerűbb, tisztább és hihetőbb volna pedig, ha az iménti példánál maradva nem stilizálnák győzelemmé közös szégyenünket, a munkanélküliséget, mialatt kádári módra odakacsintanak: nézd csak, mennyire leleményesek vagyunk, két munkakörben is dolgoztatunk egyetlen embert - éhbérért!
