Szünetjel a földről
Sajó László: Szünetjelek az égből – válogatott versek – (Osiris Kiadó 2006)
Környei Anikó tipográfus, Sörfőző Zsuzsa tördelő és Nagy Zsejke szerkesztő mestermunkát végzett, hasonló szép, keménytáblás kiadványról Sajó László kollégáinak zöme legföljebb csak álmodhat. Még a fülön elhelyezett portré is tetszetős (Burger Barna készítette), a versek javarésze pedig rég ismerős a költő eddig megjelent tíz kötetéből. Akármennyire méltón köszöntik is szerzőjüket születésének évfordulóján, e kötet forgatásakor inkább a hajdani csoporttársat üdvözölhetem, mintsem a poétát, kinek művei Várady Szabolcs válogatásában egyre kevésbé tetszenek. Az évek során ellentétébe váltott mindaz, amiért korábban úgy lelkesedtem. Alakulgat persze az olvasó is, de az előtte fölsejlő különféle eshetőségek között végül is a költő választ, ő dönti el, mit fogtak hamisan műveire, mit éreztek beléjük, azaz milyen vonások jellemzik poézisét. Sajó László hangütése kellemesen száraznak, fanyarnak tűnt, most pedig avíttas, krákogó, a mindent egymásba forgató irónia helyét ugyanis a maró keserűség vette át. Az „így is érthetem, meg úgy is” játékosságára csupán a különféle szóviccek, váratlanul elcsattanó rímek emlékeztetnek, uralkodó szólásmódja azonban a nekibőszült mizantrópé. Gyűlölködő hangját mi sem oldja, kellemessé, vonzóvá, érdekessé még saját, meglehetősen híjas következetessége sem teszi. Hiányzik belőle Hölderlin vagy akár Benn végsőkig hatoló konoksága, az utolsó előtti pillanatban rendre félresiklik, mellétrafál, a jelentőset jelentéktelenbe fullasztja - egy gyönge bonmottal élve: a rontást is elrontja. Olykor már szándékosságra gyanakszom, elijedt talán műve beteljesítésétől! Mintha attól tartana, hogy alkotásának tökélye maga cáfol állítására, és világképének hitelét vonja kétségbe. Durván heccelődik, goromba tréfákkal riogat, látomását oda nem illő mozaikokkal töri meg, az emelkedés, telítődés költői szükségletére cáfolva alászállít, kiüresít mindent.
Sok szót vesztegetni a költészet teleologikus voltára nem érdemes, kizárólagos oksági megközelítése azonban éppúgy kudarcba fúl. Sajó Lászlónak igaza lehet abban, hogy mást nem tehetvén, verselnie kell, benső késztetése viszont egyedül számára - illetve az alkotás-lélektan kutatóinak - fontos, az olvasót nem érdekli. A kíváncsi élvezkedő leül egy könyvvel, mert jó versre vágyik, legalábbis ekként fogalmazza meg a gondjaira ismerés óhaját. Az már kevésbé foglalkoztatja, hogy egy adott költemény alkotójára is érvényes-e a föltevés, mely szerint „ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja”, önzésében beérné annyival, ha neki könnyebbséget okozna. A poéta bízvást tovább vergődhet pokolbéli bugyrában, csak ne érezze följogosítva magát a közösségi szólás formájában létrejött alkotás benső kívánalmainak tagadására. És alighanem itt a bibi: a saját mércéjét használó alkotótól nyilvánvaló képtelenség elvárni, hogy olyasmit érvényesítsen írásaiban, aminek igazságáról a gyakorlatban sosem kap megerősítést. Nem művésznek, hanem szentnek kellene lennie ahhoz, hogy a teremtés szubjektív vonásairól, esetenkénti öngyógyító szerepéről mások, egy remélt közönség, az illuzórikus olvasótábor javára lemondjon.
Az egyoldalúan ontológikus szemléletet a tematikus beszűkülés veszélyével fenyeget, pedig a születés, a szerelem és a halál élményeit kimeríthetetlennek hisszük, mivel eddigi története során a költészet ritkán telt be a lét gazdagságával. Újabb és újabb tartományokat kapcsolt össze, és motívumainak bőségével a végtelenség érzetét keltette. Sajó László poézisében viszont a kelleténél hamarébb tájékozódom, képi elemeinek javára egykettőre ráismerek. Amikor sokadszor köszön vissza a kietlen albérletek, vagy a kapásra sem vágyó horgászok látványa, önismétlésre gyanakszom, és kelletlenül feszengek. A befőttek titkon elszürcsölt leve elsőre talán a kultúránk hagyományainak jellegzetes elsajátítási módját idézi, sokadig emlegetése már a hűtőben poshadó tegnapi maradékra emlékeztet. Egy sivár világ valósághű képének tarkítása nemcsak olvasói kívánság, hanem belső igény is lehet, noha kielégítésére tett erőfeszítések – akármennyire posztmodernek - kevéssé szerencsések. Másokra apellálni például meglehetősen terméketlen eljárás. Sajó László parafrázisai ügyesek, nemegyszer kifejezetten szellemesek és jól elhelyezettek, mégsem oszlathatják el a gyanút, hogy kiagyalójuk a teremtő ihlet átmeneti szünetelése elleni védekezésül ékeskedik idegen tollakkal. A szállóigévé vált kifejezéseknél, agyonidézett verssoroknál találóbbakkal ugyan aligha szolgálhat, sajátosan újakkal, személyes érvényűekkel viszont annál inkább! Ezekre áhítanék én, az olvasó, de hiába, mert fonnyadt rügy gyanánt búsít mindaz, amiről nemrég úgy tartottam, egy nagy poézis csirája.
