Ady Endre: Petőfi nem alkuszik (Vallomás az írásról Szépirodalmi 1972)

            Sodró erejű írás. Magával ragad radikális tisztánlátása. Mintha Krassó Gyurit hallanám, amint a forradalomtalan magyar világon kesereg. Csepüli a tunyákat, akárcsak a hisztérikus, férjét mindenbe belehajszoló, meggondolatlan asszonyt, Szendrey Júliát. Szerinte Zoltán születésekor Petőfi megcsömörlött a politizálástól, de mégsem szállhatott ki a mókuskerékből. Mennie kellett, és egyre tovább, amerre a Júlia képében ráakaszkodó végzet kergette. Jó drámatéma lehetne, mainapság pedig gunyoros vígjáték ihletője. (Egyik passzusát Latinovits is emlegetett.)

Benedek Elek: Édes anyaföldem! (Szépirodalmi 1959)

            A Benedek-család története hasonlóról tanúskodik, mint a Karinthyaké: erodál a tehetség, míg az utolsó nemzedéknél végül elenyész. Elek csakugyan író, még ha e könyve nem is regény, hanem memoár. Ihletett, szép szavú, noha ízlésemnek kissé pityergős.  Szüntelen meghatott és meghatni vágyik. Találó rajzát kínálja a régi jó világnak, azon belül pedig pátriájának, az Erdővidéknek. Fájdalmas sorokban emlékezik arra, milyen volt a székelység élete évszázadokon keresztül, míg be nem tört a fejlődés, és a vesztes háború elsodorta az érvényesülés minden esélyét. Akármennyire kurtítottak írásán (jókat kanyaríthattak ki belőle), nem hazudik, nem szépítget, miként fia, vagy az unokája. Elek még az, aki, és nem figuráz mást. Szerkeszteni is tud, noha mímeli, nem ért hozzá. Vajon milyenek lehetnek a regényei?