Gustave Flaubert: Bovaryné ford.: Gyergyai Albert (Európa 1966)

            Flaubert rendkívül pontos, szinte tévedhetetlen az események szerkesztésében és a miliő érzékeltetésében. Mindig tudja, milyen gesztus, jelenet következzen, figurái miként reagálnak egy-egy fordulatra, és nem szépít a jellemükön, nem mismásolja el apróbb-nagyobb gonoszságaikat sem. Utólagos tájékozottságomban világosan látom, hogy a Bouvard és Pécuchet előszavát írja, hiszen regénye egyébről sem szól, mint a kor, vagyis a kortársak ostobaságáról, akik egyszer túlzott alázattal, máskor kóros elbizakodottságukban rekesztik figyelmen kívül életük meghatározó tényezőit. Mániáik szolgálatába szegődnek és ravaszkodva azt használnák emeltyűként karrierjükhöz. Közülük talán még Bovaryné a legkülönb. Rossz, vagy csak félreértett olvasmányai nyomán egy álomvilágot hajszol, melynek forrása – hite szerint – a férfiideálból ered. Eszébe sem jut, hogy maga is tehetne valamit, minden képességét és erejét arra fecsérli, hogy valaki mást szorítson eszményei megvalósítására, ami persze képtelen vállalkozás. Sikert csak úgy aratna, ha apostol volna egy misztikával mélyen átitatott világban, esetleg Chipolla szuggesztivitásával bírna a laicizálódott társadalomban. Ő viszont „csak” egy szép és nem is buta asszony, aki noha minden tőle telhetőt megtesz vágyai betöltésére – jóval többet annál, mint amire képesek volnánk, feltehetően innét, ritka adottságaiból, elbűvölő tehetségéből következik átmeneti személyes, irodalmi alakként pedig tartós sikere -, a lehetetlen véghezvitelére mégsem képes. Csupán annyit érhet el, hogy méltóképpen fejezze be sikertelen próbálkozását az általa megálmodott élettel: öngyilkosságot követ el.

            Ha Flaubert lapos tételregényt írna, alighanem ezzel zárná művét, a történet azonban nem ér véget címszereplője halálával. Az elbeszélő – aki a nyitó fejezetben az események részeseként bukkan föl, hogy azután sietve megváljon kétes dicsőségétől - szépen elvarrja a szálakat, ami nemcsak esztétikai kívánalom, hanem az olvasói figyelem visszafordítása is: lássuk, miként fogadja a világ egyik kvalitásos tagjának pusztulását! Bovaryné halála mindössze annyi következménnyel jár, hogy élesebbé válnak a szereplők sajátosságai. Mintha elillant volna belőlük a csillapító, kiegyensúlyozó, mérséklő elem, még esztelenebbül kergetik álmaikat. Bovary pedig - az egyetlen, kinek számára újat hoz a gyász - megkótyagosul a felismeréstől, hogy teljes félreértésben leledzett addig, hiszen mit sem tudott asszonyáról, reményei csalfák voltak, képzelmei hamisak. Minden túlélő hazudik tehát, végül pedig megcsalatik. Bármerre húzzon, bármihez folyamodjék is, senkinek sem teljes vagy jó az élete.