Haiku
Ekkora hőségben lazul a szellemi fegyelem, kellő összeszedettség híján erődből legföljebb egy sóhajnyi haikura futja. Gépeled is már:
a megállapodott
nyugalom nincs ínyedre
mikor a gang felől segélykiáltás riaszt. Vagy húsz másodpercbe telik, mire a Tempe völgyéből a virágzó cseresznyésbe kalandozott figyelmed visszatalál a bérház gyarló valójához. Kiugrasz, de már a lépcsőházban szaporázza lépteit kilencven évének minden erejével a feletted lakó néni. Utánaeredsz: mi baj? A tárcáját ragadták el.
Kicsoda? A mögötte sompolygó asszonyság ártatlanul bámul rád. Ő hozzá sem ért és semmit sem látott. Egy strandpapucs csattog lefelé, alighanem ott a zsákmány. Futtodban hallod is, amint becsapódik mögötte a nehéz kapu. Mire kitekintesz, a szökevénynek nyoma sincs. Zihálva érkezik a néni, sarkában a loholó némberrel, ki sietősen távozna is, ha nem kérnéd nyomatékosan, maradjon csak, ha egyszer erre tévedt.
Foglyul persze nemcsak őt ejtette, a helyzet rabja lettél magad is. Éppenséggel nem hagynád a nénit e fura jöttmentre, ki második emeleti sétáját előbb azzal indokolja, hogy a nőgyógyászatot kereste (orvos nincs a házban), majd sürgős szükségére hivatkozik. Kérésedre szerencsére átjön a szemközti bolt tulajdonosa, és mobilján fölhívja a rendőrséget. Sorban érkeznek a szomszédok is, továbbá az utcán portyázó köztéri felügyelők. Az asszonyság suttyomban a mobilján panaszkodik, hogy itt fogták, majd hosszan lamentál ártatlansága felett, holott senki sem gyanúsította. Ő ugye csak sétálgatott a gangon, és folyjon ki a szeme, ha bármiről is tud! Az érkező járőr viszont régi ismerősként üdvözli, és a lánya után érdeklődik, akivel kettesben „dolgoznak”. Nála ugyan nincs bűnjel! Önérzet bezzeg annál több, hosszan fenyegetődzik, hogy megölet a férjével, vagy a – mint hallod – késelés miatt börtönéveit töltő fiával.
Nagy a forróság. Visszaviszed a kölcsönszéket, melyre a fejét szomorúan ingató nénit ültettétek, azután elköszönsz. Vár a haiku zárósora:
a bajt meg unod
.
