Hamar Péter: Móricz Zsigmond utolsó szerelme (Kairosz Kiadó 2007)

            Olvasmányos, bár ízlésemnek túlságosan dramatizált, olykor fellengzősen fogalmazott életrajzi munka, amiből Csibe sorsa mellett az író életrajzának néhány fordulatára is fény derül. A mű alaptézise – Móricz adaptált fia egyben vérszerinti leszármazottja – minden ízében nem győz meg, jóllehet a mellékelt fénykép tanúsága szerint hasonlóságuk csakugyan szembeötlő. Továbbra sem értem viszont, mi szükség van az efféle kutatásokra, melyek jottányit sem visznek közelebb az egyes alkotásokhoz, és kevéssé – vagy sehogyan sem - támogatják élvezetüket. Kíváncsiságunkat a művek okozta élmények gerjesztik, pletykaéhségünk kielégítése pedig nem feladata az irodalomtörténetnek – lásd. Berzsenyinél: „A kritikának egész szép tárgya, barátim, a műv, / Nem pedig a művész. A kettőt összezavarni/ Rút lelkek szokták: s rútból felhat-e szép s jó?”

Somlyó György: Füst Milán vagy a Lesütöttszemű ember (Balassi 1993)

            Nehezen – vagy sehogyan sem – olvasható tanulmánykötet. Mintha valamilyen nyomasztóan nagy feladat bénítaná meg az egykori tanítványt – valamikori tanáromat -, képtelen a világos okfejtésre, inkább mellébeszél. Harminc oldalon keresztül taglalja, miért nem írhatta meg e munkát, amire önként, szabad akaratából vállalkozott. Szót kerít mindenre, csak választott modelljéről ne kelljen értekeznie. Túl közeli e téma, vagy másféle, rejtező gátlás akadályozza? Munkája unalomba fullad. Egyetlen érdemleges információja is vizuális: a borítón közzétett montázs tanúsága szerint Füst Milán portréja valamelyest emlékeztet a Sixtus kápolna mennyezetén látható Michelangelo freskóra, ami Jóél profétát ábrázolja. Kétséges persze, hogy mennyire fontos ez egy magyar író arcmásának fölvázolásánál.