Annyi vezetőváltás és átszervezés után egy ilyen fölfedezés igencsak meghökkentő. Ezer film kópiája már tömegénél fogva sem maradhat észrevétlen! Dobozostól talán húsz tonnát is nyom, miként lehetséges akkor, hogy csupán negyed századdal később bukkannak rá? A megszólaltatott történészek alig ismerik az általuk kommentálandó eseményt és különféle föltevésekkel élnek, holott a tények egyszerűbbek és durvábbak, mintsem gondolnák. Nem kellett például külön minisztériumi brigád ahhoz, hogy kiválogassák az első titkárnak bemutatandó filmeket, hiszen e feladatot a magyar forgalmazást uraló három egykori KISZ-titkár – Port, Kőhalmi, Gombár - bármelyike elvégezhette. Főként az utóbbi reszortja lehetett, vásárlási szándék örvén ugyanis ő kérhette be és játszathatta le az érdekesebb, hírhedtebb, vagy a közönség elől eltitkolt műveket. A Báthory utcai kisvetítő zárt territóriumába egyébként legföljebb alkalmilag léphetett a puritán viszonyokhoz szoktatott és a süppedős fotelek láttán ámuldozó hivatásos filmnéző is. Ha jól emlékszem, a rítus szerint késő délután zajlottak e szeánszok, és nemcsak az irodaépületet zárták le (az ott dolgozók ilyenkor még a lábukat sem tehették be), hanem a Szemere utca házoldali járdáját is eltorlaszolták, nehogy valaki bombát robbantson a vetítő fala mentén.
A cenzúrázásra ott volt a Filmfőigazgatóság teljes apparátusa, ami persze a rezsim névadójának nemtetszése láttán tudta a dolgát, mégsem hiszem, hogy Az orrszarvú 1974-es Zero Mostel féle filmváltozata például csak azért maradt volna dobozban, mert a bámészkodó első titkár rosszallotta, inkább Ionesco neve miatt kerülhetett tilalmi listára. A filmnézés oka vélhetően a gyönyörködés volt saját privilegizált helyzetükben. Ekként élvezték a hatalom ízét! Miközben a többiek csupán azt nézhették, amit mutattak nekik, hozzájuk - legyen bár mégoly tilalmasnak ítélt - akármi eljuthatott.
