A titkosszolgálatok civil kontrolljáról

- Emlékeztető egy 1998-as levélre -

Kövér László úrnak

Fidesz

            Tisztelt Uram!

            Talán hallott már arról, jó ideje foglalkoztat az egykori magyar titkosszolgálatok politikai tevékenysége, adatgyűjtésük, illetve kezelésük célja és módja. Miután személyemben is érintett voltam (vagyok?), kezdetben privát indítékok nógattak, amint viszont mélyebben bonyolódtam a történetben, mindinkább az általános konzekvenciák foglalkoztattak. Eleinte arra törekedtem, hogy a beleegyezésem nélkül titkosszolgálati eszközökkel rólam készített dokumentumokat megszerezzem, ma pedig fontosabbnak vélem az általános tanulságok leszűrését, és a jogilag is tiszta helyzet kialakítását. /…/

            I. A téma kijelölése

            A német modellel szemben nálunk bizalmasan kezelték a titkosszolgálati dokumentum-tárat, anyagainak föltételezhető sorsáról mindössze annyit ismer a nagyközönség, hogy 1. zömük a Dunagate-nek elkeresztelt botrányos akció során utólag ellenőrizhetetlen módon és körben megsemmisült, 2. ami mégis fennmaradt, szigorúan zárolták, és senki sem férhetett hozzá 1991-ig. Akkor viszont meglepetten hallottuk, hogy a néhai miniszterelnök utasítására egyes dossziékat fölnyitottak. E törvény előtti egyenlőtlenség sokakat késztetett arra (köztük engem is), hogy a nyilvánosság előtt követeljünk hasonló elbírálást a magunk számára - mindhiába.

            Az utak ekkor szétváltak: 1. volt, aki pert indított és ekként próbálta kikényszeríteni jogainak érvényesítését. Néhány év elteltével ők kaptak is bizonyos (korlátozott) mennyiségű, személyes vonatkozású anyagot. 2. a hivatásos kutatók zöme szakismeretére támaszkodva földerítette a dokumentumok lehetséges alternatív megjelenési helyeit, és összehasonlító vizsgálatokba fogott (BM archívumban, különféle helyi levéltárakban, sőt, újabban még közkönyvtárakban, mint pl. a Fővárosi Szabó Ervinben is fölbukkannak használható anyagok). Többé-kevésbé fény derült így az iratok mozgására, illetve az adminisztráció működésére, a kulcsinformációk azonban máig bujkálnak. 3. volt, aki - mint jómagam - a nyilvánosság erejében bizakodott, és időről-időre emlékeztetett a mulasztásokra (eredménytelenül), 4. akadtak, akik politikai kapcsolataikat tőkésítve jelentős eredményeket értek el, bár állításuk szerint a teljes anyaghoz, illetve korlátlan kutatási lehetőséghez így sem jutottak, 5. a többség türelmesen várt a Történeti Hivatal megalakulására, és ott kérelmezte, hogy bepillanthasson végre dokumentumaiba. Bármelyik utat választották is, lényegében sikertelenek maradtak, ritka kivételtől eltekintve semmi fontoshoz nem juthattak. Ha kaptak is valamit, az csak napi jelentés lehetett, vagyis az MTI-hírekhez hasonló zanzásított kivonat, melynek információtartalma a nullához közelít. Eredményeinkben nem is emlékeztetünk tehát a - közismert nevén - Gauck-modellre.

            Ma egy törvény, valamint különféle jogszabályok és az erre rendelt hivatal fölállítása után ott tartunk, ahol nyolc esztendeje, jottányit sem haladtunk. Legföljebb a szűk szakma gyanítja, mit titkolnak előle, a civil érdeklődők viszont tudatlanságban maradtak. Úgy kezdjük a rendszerváltozást követő harmadik kormányzati ciklust, hogy információs önrendelkezési, és tágabban: személyes szabadságjogainkat továbbra is megsértik. Ami nyilvánvalóan ellentmond a demokrácia eszményének, akadályozza az önismeretet, és a múlt elsüllyesztésével lehetetlenné teszi egy világos jövőkép kialakítását. Sokan és jó néhányszor elmondták már: áldatlan helyzet, amiben többé-kevésbé ugyanazok birtokolhatnak fontos személyes és társadalmi információkat, akik korábban is tették, egy zsarnoki rendszer alatt.

            Az első polgári kormányzat ezen nem tudott vagy nem akart változtatni. Tehetetlenségének feltételezhető okai a következők: 1. valamiféle titkos megállapodás arról, hogy a kérdést nem firtatják, 2. attól való félelem, hogy a nyilvánosság viszályt szíthat, és bosszúhadjárat indulhat, 3. a kényes ügyek kezelésénél úriemberként magatartási mintával kívántak szolgálni, 4. nem voltak igazán tudatában az ügy horderejének, 5. megfelelő szakemberek hiányától szenvedtek, és könnyen  megtévesztették őket, vagyis elhitették velük: a, a besúgói hálózat fölszámolásával a jövendő titkosszolgálati tevékenységet veszélyeztetik, b, az addig összegyűjtött információk csakugyan megsemmisültek.

            Az elmúlt négy esztendő kormányzata meghasonlott e kérdésben, a két vezető (a belügyér valamint a titkosszolgálatokat felügyelő tárcanélküli miniszter) diszkrét torzsalkodása sem bizonyult hasznosnak. Megszületett ugyan egy törvény, és fölállt a végrehajtó apparátus, csakhogy mindez lassan és annyira ellentmondásosan, hogy gyakorlati eredménnyel nem járhatott. Noha a Történeti Hivatal forma szerint létezett, mi több, helyiségeit is kialakították, pedig annyi anyaga volt csupán, amennyit a nagy osztozkodás során a titkosszolgálatok a BM-re hagytak, vagyis szinte semmi: néhány töredék és az időközben elhaltak, illetve külföldre távozottak lezárt aktacsomói. Késő ősszel még úgy nyilatkozott a TH vezetője, hogy a törvényileg előírt revízió nem történt meg, és munkatársai éppen csak elkezdték a hivatalnak átadandó anyagok számbavételét. A tárca nélküli miniszter munkatársai viszont azt állították, hogy nincs tartozásuk, kötelezettségeiket maradéktalanul lerótták. Azóta újabb információ - tudomásom szerint - nem került nyilvánosságra, vagyis vélelmezhető, hogy bizonyos anyagok útban vannak, esetleg megérkeztek a TH-ba, csak még nem dolgozták fel őket, mások pedig lappanganak. Talán a választási eredményre (is) vártak, és ennek függvényében döntenek most, hogy forradalmi újdonsággal rukkoljanak-e elő - vagyis az anyagok tömegével kápráztassák el az érdeklődőket, vagy szakmai nehézségekre (kevés az ember, nehezen kezelhető iratok, stb.) hivatkozással húzzák el a nyilvánosságra hozatalt, ekként gerjesztve feszültséget. Mindkét lehetőség adott, a választás pedig mindaddig apparátusi kézben marad, ameddig nincsen határozott politikai akarat, mely változtatna ezen.

            II. Struktúra és működés

            Egy demokratikus modell szerint levéltári anyagoknak levéltárakban a helyük, és kezelésük szabályai a normális ügymenetet követik. Az állami és üzleti titkokat tartalmazó, valamint nyilvánosság elé kerülésükkel személyiségi jogokat sértő információk kivételével minden más szabadon hozzáférhető. A diktatúra titkosszolgálatai által jogsértően gyártott dokumentumok persze bármelyik kivételes kategóriába beszuszakolhatók, aminek örvén azután megtagadható kiadásuk. Az alapvető döntés tehát az: komolyan vesszük-e a szabadságjogokat, illetve tényleges polgári demokráciát akarunk-e, vagy - mint jelenleg tesszük - beérjük annak látszatával is, azaz fenntartjuk a diktatórikus sémát. A dokumentáció ma kétfelé vált: hozzáférhetetlenre és hozzáférhetőre. Ez utóbbi pontosan egybevág azzal, ami jelentéktelen, esetleg kevéssé jelentős, így azon látszat keletkezik, mintha a másik fél jelentős, vagy jelentősebb volna. Ebbeli gyanúnkat erősíti, hogy a válogatást éppen a titkosszolgálatok munkatársai végezték - több lépcsőben is.

            1. mi volt?

            Kenedi János /…/ körülbelül fölleltározta már az iratok típusait, sőt, az iratkezelés módját is. Annyi bizonyos, számos helyen, különféle szinteken és adathordozókon, eltérő feldolgozottsági fokon őriztek információkat, majdnem bizonyosnak vehető tehát, hogy a Dunagate csupán egy sikerült blöff, a nevezetes iratmegsemmisítés során legföljebb a fölösleges másolatokat pusztították el, az értékes törzsanyaghoz azonban nem nyúltak. Ez ugyanis akkora és olyan szisztematikus munkát követelt volna, amit az adott keretek között képtelenség volt elvégezni. Másrészt az információknak csupán egy részét rögzítették klasszikus irat-formában, és azok zöme is átkerülhetett mikrofilmre vagy - utóbb - mágneslemezre, floppyra, jelentős hányaduk eleve nem volt írásos anyag (magnetofon-felvételek, videó- és filmszalagok, állóképek, tárgyak, stb.), ez utóbbiak nyomtalanul tűntek el, legalábbis ez idáig senki sem hallott kép- vagy hangtárról. Az előkerült töredékanyagok tanúsága szerint rendszeres selejtezés nem folyt, következésként óriási mennyiségű adathordozó rejlik valahol.

            2. hová lett?

             Az anyag egy részét különféle formában és szerveknél deponálták (területi - például megyei - alegységek, helyi pártirodák, rendőri szervek stb. lehettek a befogadók.), majd az iratokat ismeretlen helyre szállították (talán megsemmisítették), némely csoportjuk viszont levéltári kezelésbe került, esetleg a BM központjába, így korlátozott mértékben - elvileg - hozzáférhető volna, és kutatói törzsanyagot képezne. Az anyag másik része - ami a központi tárolókban lehetett, illetve a begyűjtés során oda került - föltáratlan, máig nem készült róla katalógus, így még az sem tudható, hogy mi az, amit nem ismerünk, titkosításukat így számon sem kérhetjük. Ez az anyag formálisan nem létezik, hiszen bármiféle törvényi rendelkezés hatálya alól kivonták azzal, hogy létéről számot sem adtak.

   

            3. jelen diszpozíciók

            A felosztás során neki juttatott iratállományt (és csak azt!) a BM talán átadta a TH-nak, de úgy, hogy felhasználói jogosítványt nem mellékelt. A TH tárolhatja ugyan e dokumentumokat, titkosításukat viszont nem oldhatja fel - ami nyilvánosságra hozataluknál elengedhetetlen követelmény -, így képtelen az önálló működésre, mindenben a BM kabinetirodájától függ. A titkosszolgálatok teljes dokumentumállományukról nem szolgáltak információkkal, így napi munkájában a BM-től, potenciálját tekintve a titkosszolgálati miniszter kabinetirodájától függ a TH. A két nagy szervezet kölcsönösen ellenőrizheti, szükség esetén gáncsolhatja egymást, és együttes erővel akadályozhatja a társadalmat abban, hogy önrendelkezési jogával éljen - mégpedig olyan formában, hogy az nemcsak a törvényesség látszatát kelti, hanem egyben kanalizálja is a feltörő indulatokat. Ma a kutatók java része is abban a hitben él (vagy saját jól felfogott érdekében azt hiteti el magával), hogy munkájának egyedüli akadálya a TH hivatalnokainak szabotázsa, jóllehet igencsak zavarba esnének, ha azt kérdenék tőlük: miért volna a TH munkatársainak több oka erre, mint egy BM-es vagy titkosszolgálati tisztségviselőnek?

            A két minisztérium, illetve a koalíciós pártok tusakodásának eredményeként mindannyiunk terhére létrejött egy kompromisszum. Hogy ne őket kárhoztassák, pofozó bábu gyanánt maguk elé tolták a TH-t.  E struktúra jelen pillanatban tökéletesen működik, hiszen megakadályozza a közelmúlt kellemetlen tényeinek föltárását és kutatását, egy másik, új feladatra azonban alkalmatlan.

            III. Érdekviszonyok

            1989-ig egyetlen hatalmi csoportosulás sem volt igazán érdekelt működésének nyilvánossá tételében, kivált nem az elnyomó apparátus. Mindazok, akik oda tartoztak, a későbbiek során sem óhajtották fölfedni kártyáikat, sőt, egyedül akkor érezhették magukat biztonságban, ha megőrizték a titkot, vagyis olyan helyzetet teremtettek, amiben mindenki félhet valamilyen leleplezéstől, és ezért inkább nem firtatja a mindentudók addigi működését. Úgy is mondhatom: adatbázisuk sértetlen fennmaradása életbiztosítás gyanánt szolgált a titkosszolgálatok vezetőinek és befolyásos személyiségeinek, e tudásukra apellálhattak csupán, és vele manipulálhattak. Őrültség lett volna megválniuk tőle! Nem is tették, jóllehet számíthattak rá, hogy egy demokratikus fordulatot követően előbb-utóbb el kell számolniuk tevékenységükkel. Zseniális ötlettel egyszerre váltak meg a bizonyítékoktól és csillapították le az érdeklődést. Ha a Dunagate során megsemmisültek az akták, jogszerűen többé senkit sem vonható felelősségre, kíváncsiskodnunk is fölösleges, elvégre nincs mire. Ekként sértetlenül vonhatták ki apparátusukat a közfigyelemből. (Logikailag és a kevéske utalás nyomán arra következtethetek: némi szerepet játszhatott ebben a külföldi testvérszervezetek korántsem önzetlen segítőkészsége is.)

            Az első polgári kormány ezzel sem törődött, talán saját kádereiben sem bízott (a későbbi átvilágítások tanúsága szerint akadt köztük nem egy, aki érintett volt), de mások sem igen nógathatták, mivel - úgy tartja a fáma - nem volt kivel lecserélni a gyanúba keveredetteket. Még a hatalom képviselőinek szűk köre is megoszlott, az ellenzék egy része (az MSZP) pedig kifejezetten ellenérdekeltnek tűnt, így az SZDSZ választhatott, mit akar inkább: a múlt tisztázását és az igazság kiderítését, vagy a biztos közeljövőt. Utóbbi tűnt kecsegtetőbbnek, és a dicső múlt hamar feledhető emlékké fakult, amire utalni kellemes lehet, gyakorta emlegetni viszont célszerűtlen. /…/

                           

            IV. Teendők, javaslatok

            Amennyiben a második polgári kormány úgy határoz, hogy egy volt diktatórikus intézménnyel és néhány befolyásos érdekcsoporttal szemben a polgári társadalom normáinak képviseletét választja, aligha szükséges komoly törvényi előkészületeket tennie. Nem vagyok jogi szakértő, de laikus ésszel úgy vélem, a szabályozás többé-kevésbé megtörtént és legföljebb kisebb igazításokra szorul, vagyis nem az előíráson kellene változtatni. Célszerűbbnek látszik:

1. tüzetesen szemügyre venni végrehajtási utasításait, amennyiben pedig hiányoznának, sürgősen pótolni azokat

2. az elszabotálás kívánalmai helyett a feladathoz igazítani a struktúrát

3. fel kell mérni, milyen érdekcsoporthoz tartoznak az egyes posztok betöltői, és adott esetben sürgős személycseréket végrehajtani

4. javaslom a kedvező folyamatok beindításának és fenntartásának garanciájául egy civil kuratórium (ellenőrző testület) felállítását, melynek tagjai megfelelő nemzetbiztonsági átvilágítást követően ellenőrizhetik mindhárom szervezet: a TH, a BM és kivált a titkosszolgálatok adattárolását - úgy az adatkezelés módját, mint az információgyűjtés tartalmi vonatkozásait illetően. Jelenlétük és tevékenységük természetesen nem akadályozhatja az érdemi felderítő munkát, biztosíthatja viszont a történelmileg elavult, illetve az egyedül politikai sakkjátszmáknál fölhasználható információk leadását a levéltáraknak (illetve adott esetben a TH-nak), valamint ezen dokumentumok jogszerű megnyitását az érintettek, illetve a tudományos célból érdeklődök számára.   

            Budapest, 1998. június 13.

.