Jevgenyij Zamjatyin: Mi

ford.: Földeák Iván (Cartaphilus 2008)

            Az antiutópiák egyik legismertebb darabja jókora késéssel jelent meg magyarul, és mindjárt egy talányos utószóval fölszerelten: „amit leírt, azt az eredeti marxi kommunizmustól eltért, állami és kaszárnyai fegyelmű szocializmussá devalválódott szovjet rendszer paródiájának hitték.” (235. l.) Talán nem az volt? Amennyiben a fordító komolyan gondolja, amit az eredetiségről odabiggyeszt, újabb kérdés tolakszik elő: a marxi eszmék megvalósulását parodizálja-e, vagy az már eleve kizárna efféle lehetőségét is? Bármi legyen a felelet, zavaros politikai állításoknak nincs helyük egy regényhez csatolt tájékoztatóban.

            Noha a regény érdekes, különösebben nem rendít meg. Aligha véletlen, hogy Huxley és Orwell „fényesebb csillagai lettek a világirodalomnak” (236. l.), hiszen Zamjatyinnnak nem erőssége a történetmondás. Narrátori stílusa híven alkalmazkodik az agymosott mérnökök érdes nyelvéhez - hogy ez fordítói félrehallás, vagy a szerző avantgardista beállítottságának következménye, nem tudom -, a Mi nélkülöz minden könnyedséget. Noha a kurta kis fejezetecskék alkalmassá tennének a mohó habzsolásra, arra bírnak, hogy letegyem és – mintha fárasztó kaptatón araszolnék – hosszan gyűjtsek erőt a következő oldalakhoz. Látomása pedig lenyűgöző: egy üvegből épült városállamban csakugyan mindenki szem előtt van, és ez végzetes ott, ahol a szabadságot föláldozták a jólét göndör mosolygásáért.

            Bármennyire meghökkentő, ez a regény a hit fontosságáról tanúskodik, és nem a szerelemről vagy a függetlenségről. Hősében, az állam D-503-as számú alattvalójában (fura asszociációkat ébreszt nálunk a honi tartótiszteket jelölő kód) fölébred ugyan a szenvedély, tombolásánál mégis inkább foglalkoztatja a támaszt kereső, kétségbeesett igyekezet. Absztrakt elmeként nem képes fenntartások nélkül elköteleződni az Isten örökébe tolakodott Jótevő iránt, bármiféle tételest vallást pedig a rég meghaladott múlt szellemi részének tekint, ennek ellenére sóvárog a metafizikai bizonyság után, amit sokáig a tudományvallásban vél föltalálni. Érzéki vonzalma az I-330-as női egyedhez hamar eloszlatja balga reménységét, és iránytű nélkül maradva a káosz borzalmát szenvedi el, mígnem a fantázia-kioltó műtét megszabadítja kínjaitól és nehezen meglelt egyéniségét feledtetve jámbor igavonóvá süllyeszti. Históriája az orosz kultúra spirituális izzására emlékeztet egy olyan korban, amikor művelői éppen a tradíciók látványos elvetésével hivalkodtak.