Széchenyi István: Napló
vál.: Oltványi Ambrus ford.: Jékely Zoltán és Győrffy Miklós
bevezető tanulmány: Sőtér István
megjelent 29800 példányban (Gondolat 1978)
Viszota Gyula és Károlyi Árpád tudományos igényű munkái után e publikáció a magyar könyvkiadás régi mulasztását pótolná. A Napló majd egyharmadának megjelentetése Szekfű Gyula 1935-ös kóstolóját követően (A mai Széchenyi Révai
Dolgát jócskán megnehezíthette a hagyaték mostoha sorsa is. Széchenyi írásainak zöme éber perzekutoraihoz került, és sokáig lappangott különféle belső irattárakban, illetve kézen-közön elveszett, más részeit viszont – talán az örökhagyó intencióinak megfelelően – az aggodalmas utódok cenzúrázták. Így az olykor csupán vezérszavakra korlátozott eseményrögzítések, gondolatcsírák, a változékony hangulat emlékeztetői bajosan megfejthető rejtvénnyé szíjasodtak. Esterházy: Termelési-regényének böngészése óta nem lapoztam annyit egy kötetben, mint e Naplóban, de gyakorta így is be kellett érjem kósza föltevésekkel. Széchenyi az élet sűrűjében forgott - e mű apró betűs névmutatója száznál is több oldalt tesz ki -, életek rengetegére látott, tömérdek különféle viszonyba keveredett. És ezek csupán a följegyzésre érdemesítettek, árnyékukban legalább ennyi névtelent sejthetünk, velük ugyan nem volt - társadalmi helyzeténél fogva esetenként nem is lehetett - érdemleges kapcsolata, puszta megjelenésük, zajgásuk, a rájuk fogott vágyak és törekvések azonban befolyásolták közérzetének alakulását, formálták gondolkodását, és igencsak apasztották reményeit.
Annyiszor megfestett és megmintázott históriai alakjánál számomra érdekesebb e Naplóból kirajzolódó egyénisége. Ízig-vérig romantikus figura: szélsőségek közt hányódik, ellentétes késztetések játszanak vele, és ritkán lel nyugvópontra. Alkatának egyik jellemzője a kiegyensúlyozatlanság. Visszatérő hangulatváltozásai okán ma talán mániás-depressziósnak bélyegeznék, pedig csak vágyai és törekvései maradtak igazolatlanul. Ama tény, hogy nincs kihez fordulnia, és nincs mihez mérnie magát, szomorú látlelet hazánk állapotáról. Hiába keres, sehol sem talál rokoneszmére, mintaképül szolgáló személyiségre – egyedül Lisztet respektálhatja -, és sokáig párra sem. Hiányait fokozott személyes aktivitással kompenzálná, szervezeteket hoz létre, hevíti a légkört, és erősen ambicionálja, hogy példaadó egyéniséggé lépjen elő. Bármennyire kitartónak mutatkozzék is Crescence meghódításánál, széptevésének sikerét elsősorban a véletlennek köszönheti, a feleségéről majdan írottak tanúsága szerint házassága szinte már egyik vállalatának tekinthető.
A teremtői szerep súlyos lelki következményekkel jár, megfosztja a józan mértéktől. Egzaltációja állandósul, kellemetlen, antiszociális vonásai fölerősödnek: dagályossága még elfogadható volna e korban, kolerikus alkata, hisztériás hajlama, olykor szinte már tébolyult vallási buzgalma, és bizarr hipochondriája azonban ellenszenvessé teszi környezete előtt. A nyomasztó értetlenségben, szellemi restségben, parlagias tunyaságban leledzőknek kapóra jön e nehezen kezelhető személyiség megannyi bizarr vonása, ami fölmenti őket tetteinek követése alól. Vonakodásukkal, mi több, viszolygásukkal arra ösztönzik, hogy mind többet foglalkozzék kényszeressé váló rémképeivel, és önmagával. Széchenyi fura kettősségben él, mialatt átszabja maga körül a világot - mindazt meghonosítván, aminek híján egyetlen modern nemzet sem létezhet a XIX. század elején -, munkája örömének élvezetére képtelen. Jellemző, amit 1843. március 6-án jegyez föl: „A magyar akadémia ülésére megyek végül. Henszlmann felolvas valamit.” Noha ott ül a többiek között, nincs jelen.
Elszigeteltségéért, benső magányáért fiatalkorában megvigasztalhatta a byroni póz, később viszont politikai törekvéseit is kisiklatta és eltorzította személyiségét. Középutas politikája alighanem védekezés, ekként adná ország-világ tudtára harmonikus mivoltát. Ha képes rá, hogy egyaránt távolságot tartson Metternichtől és Kossuthtól, bárki meggyőződhet integritásáról, illetve nélkülözhetetlen lelkierejéről. Megfeledkezhetnek arról is, amiről titkolódzása ellenére mindenki tud: elhatalmasodó bűntudatáról, valamint rettegésének okairól. Széchenyi a legkevésbé sem bízik kiváltságos helyzetének, jelentős vagyonának, kiterjedt ismeretségi körének oltalmában. Ha Angliába menet fóbiái támadnak az átkeléskor, rendszeresen úszik és megszervezi a balatoni, valamint a dunai hajózást. Intim viszonyba keveredik bátyja feleségével? Vezeklésül a húgát ostromolja házassági ajánlattal. Mikor úgy ítéli meg, hogy áhított katonai előmenetele elakad, és nem méltányolja, illetve be sem fogadja a rangjához illő társaság, különféle, nagy horderejű szervezésekhez lát, megalapítja az Akadémiát és számtalan más egyesületet, általuk remélve a hőn áhított elismerést. Nagyralátó elképzeléseinek kivitelezésére személyes indítékok serkentik, és olyan feladatokat vállal, melyek jócskán meghaladják egy ember erejét. Ő azonban úgy hiszi, nem hátrálhat, és képességeinek, valamint elszántságának köszönhetően nem egyet végbevisz közülük. Ok és okozat, akció és reakció nála korántsem arányos. Mivel nem vagy csak későn jut a számára is elfogadható értékeléshez, különféle pszichoszomatikus tüneteket produkál, vasegészsége dacára vérbeli hipochonderként betegségekről fantáziál, és – hogy örült volna egy ilyen elszólásnak Freud! - mértéktelenséggel vádolja magát. Állítása szerint többet eszik a kelleténél, az italozást pedig akkor is túlzásba viszi, ha mindössze két pohár pezsgő elfogyasztásáról adhat számot. A heroikus vállalatokkal együtt járó kimerültség hajlamossá teszi az önemésztésre: „gyűlölöm a létemet” – ismételgeti makacsul. Kockázatos terveinek kivitelezése során számtalanszor megjósolja a világ, a nemzet és önmaga pusztulását, mivel pedig e téren sem bízik a folyvást emlegetett nemezisben, a pisztolyára hagyatkozik.
Iskoláskönyveinket a szoborrá merevült történelmi alakmása illusztrálja, kinek figurája csupán e Napló forgatása során elevenedik meg. Ekkor derül ki, hogy ő is közülünk való hús-vér ember. Politikai nézeteinek értékelésénél erősebben foglalkoztat, mint bírhatott naponta együtt ebédelni azokkal, akikkel egy kanál vízben is megfojtották volna egymást, és mi vihette rá, hogy meggyőződése ellenére fontos tisztségeket vállaljon tőle idegen hatalmi éráknál. A szerep ragadta el, vagy csakugyan hitt abban, amit gyakorta emleget, hogy a legbizarrabb helyzetekben is szolgálnia kell a rábízottakat? És csakugyan szolgálhatta-e, hiszen utódainál már nemtörődömségbe fúlnak az életét felőrlő dilemmák, és egy sajátságos honi mentalitás jellemzőivé válnak.
Annyit emlegetett szembenállása Kossuthtal a legkevésbé sem foglalkoztat, nézeteltérésük lényegét világosan megfogalmazza, mikor arról értekezik, hogy a házat, melynek kitakarításhoz látott, politikai ellenfele fölgyújtaná. Annál jobban érdekel szemléletük tisztasága és következetessége. Széchenyi a gyakorlati ember szemszögéből bírálja a másik hagymázas álmait, jóllehet ő maga is szörnyű víziók foglya. Két, a praxisban magát járatosnak vélő ember vádolja egymást elméletieskedéssel. Számottevő különbséget a gondolkodásmódjukban látok: míg az extrovertált Kossuth szociálisan érzékenyebbnek tűnik, az elszigeteltségére panaszkodó Széchenyi lelki ember. Észjárásában és kifejezési módjában pszichés tapasztalataira hagyatkozik, azokat vetíti környezetére: „ha egyszer az eszmék összezagyválódnak, az őrjöngési rohamnak le kell folynia” (1847. június 28.). Naplója kiváló megfigyelésekkel teli, írója még a csüggedés pillanataiban sem veszít éleslátásából: „voltaképpen semmit sem tudok s alapjában véve igen csekély ésszel és értelemmel bírok! Szerencse volt az egész! Ha az elhagy – akkor: oroszlánbőréből kibújt szamár vagyok” (1847. július 9.). Mintha tudatában volna önvesztő és önmentegető praktikáink többségének, saját babonás képzetein is ironizál: „nevem Sze, che, nyi nem arra készült, hogy ismertté legyen.” (1847. november 26.) Konzervativizmusának firtatása helyett az általa leszűrt tanulságot tartom fontosnak: „senki sem oly nagy, hogy megmenthetné az országot, senki sem oly kicsiny, hogy ne ölhetné meg.” (1848. február 28.)
