Alain Robbe-Grillet hat regénye

II. rész

   

Útvesztő

ford.: Farkas Márta

Modern Könyvtár 170 (Európa é. n.)

            Bajomi Lázár Endre e könyv utószavában Flaubert idézi: „Az lenne szép, azt szeretném, ha könyvet írhatnék a semmiről”. Irodalmi alkotásnál az ilyen késztetés jobbára a hiátusok megjelenítésére sarkall: a hagyományos formában és eszközökkel ábrázolhatatlan fölidézésére vagy legalább sejtetésére. Robbe-Grillet szokott variációs technikájával dolgozik, ezúttal hibátlanul. Nagyszerűen építi föl művét, nyitó mondatával máris feszültséget gerjeszt, ami végig kitart, és jelét sem adja az ismétlések nyomán fenyegető lanyhulásnak. Aprólékos, rendkívül érzékletes és szépen sikerült leírása korántsem az egyes tárgyakra irányítja olvasói figyelmemet, hanem körülményeikre: idejükre és helyükre. Por vagy hó borít el mindent, amitől a dolgok jelenléte visszafogottá válik, és a cselekvő személyek hiányára figyelmeztet. Mihelyst kibontakoznak a személyközi kapcsolatok, a jelenetek álomszerűvé válnak, és a történet esetlegességének látszatát keltik: mintha az olvasás pillanatában formálódna ki. A jelenidejűség élménye markánssá teszi a bizonytalanságot. Katonaruhába öltözött férfi ténfereg az idegen városban percekkel a kapituláció előtt. Életét kockáztatja egy félig már elfeledett feladat végrehajtásáért: elesett katonabajtársának hagyatékát szeretné átadni valahol az ismeretlen apának, de lekési a megbeszélt találkozót, és a névre, címre sem emlékszik. Nem tudom – ismételgeti mind fáradtabban a regény kulcsmondatát, és mialatt vakon bolyong, abban reménykedik, hátha célhoz segítené a véletlen. Emlékezetének réseit próbálja áthidalni – „hirtelen az az érzése támadt, hogy ő ment itt maga előtt” (83. l.) -, én pedig osztozom tájékozatlanságában, mindössze annyi információval bírok ugyanis, amennyit az előzmények és következmények nélküli pillanat kínál.

            A kinti útvesztő csupán a benső káosz előképe, illetve kivetülése, a nyomasztó tapasztalatok és a víziók összhangja így példás, részletesen, mindenütt megokolt. Lépten-nyomon a tudati korrekció munkájára ismerek, amint újraformálja, más és más kontextusba helyezi a benyomásokat, hogy valamilyen elképzelés mentén rekonstruálja az összefüggések korábban esetleg meglévő, mostanra azonban széthullt rendjét. Végezetül – mintegy a gyöngébbek kedvéért – sor került egy, szerencsére kurtára fogott, narrátori magyarázatra, és a cselekmény utólagos értelmezésével eleget tesz a napi racionalitás kívánalmainak is.

Tükörkép – emlékirat –

 ford.: Fáber András

(Ab Ovo 1998)

            Az eredeti címek közt bújócskázó magyar fordítások sorában e kötet alighanem az életrajzi trilógia első darabjaként tündököl. Idős korára a szerző is ráeszmélt egy régi trouvaille-ra: nincs rejtelmesebb fikció annál, mint amelyik semmivel sem takaródzik. Úgy tesz, mintha bátran föltárná elképzeléseit, törekvéseit, hiszen biztos abban, úgy sem veszik komolyan, minden egyes állítása mögött valami lappangó árnyat sejdítenek. A közönség gyanakvását lapjainak ügyes kevergetésével táplálja: az emlékezés légkörének megteremtése ürügyén hol maga alkotta hőseinek sorsán mereng, hol jelentéktelen gyermekkori eseteken kérődzik, hogy váratlanul magvas bölcseleti, illetve esztétikai megállapításokkal hozakodjon elő. Műve sokféleképpen olvasható tehát, és Robbe-Grilllet gondoskodik arról, nehogy bármelyik szempont kitűnjék. Nézete szerint a „valóság éppen ott kezdődik, ahol a jelentés meginog” (157. l.) és „a valóság lyukakkal teli szövedékén az írás, majd később az olvasás is hiányról hiányra halad, hogy összeálljon az elbeszélés” (158. l.). Amit megszereztek és rögzítettek, már halott, a pusztítás folyamata ott kezdődik, ahol lényegétől idegen rendet erőltetünk az életre. Ez akár egy koncepció megalkotása is lehet: „a regényírói fikció már hasonlatos a filozófia világgá válásához” (55. l.). Bármennyire fából vaskarikának tessen is az elevenség őrzése, az „élet vasárnapjait” megjelenítő művészet (145. l.) nem tekinthet el tőle. Popperre hivatkozik, aki szerint az ideológia önmagába zárult, és „egyikben sincs egyetlen szabad hely, egyetlen bizonytalan terület, egyetlen jelentéshiány, egyetlen megválaszolatlan kérdés sem. Ugyanakkor a tudományt nem lehet összeegyeztetni az ilyen teljességre törekvő szellemmel: elevennek kell lennie, és ehhez lyukacsosnak. Így van ez azzal az irodalommal is, ami engem érdekel.”(159. l.)

            Mindez persze éppolyan ideológia, akár a többi, és ágaskodó gyanúmat Robbe-Grillet fogalmazási trükkökkel oszlatná el. Ritkán szól önmaga nevében, többnyire mások vélekedésére hagyatkozik, nem áll ki föltevései mellett, inkább diszkréten és elegánsan félrevonul. Állítólagos életrajzában is irodalmi játékait folytatja, mintegy jelezve: nem sok választja el a fikciós prózát a hivatalosan nem fikciósnak minősülőtől.        

Angélique, avagy a bűvölet

ford.: Gyárfás Vera

(Noran 2002)

            „A szabadság kétségkívül nehéz szenvedély, sokszor veszélyes is” – állapítja meg a szerző üggyel-bajjal sem meghatározható műfajú könyvének egyik, értekező fejezetében (200. l.), amihez bátran hozzáfűzhetem: ugyanakkor meglepően szórakoztató! Rég mulattam olyan jól, mint Robbe-Grillet csapongásait követve. Esze ágában sincs bármiféle szabálynak eleget tenni, mi több, ha szükségét érzi, hogy kuka olvasóját élénkebb szellemi mozgásra nógassa, sietve győzködi: a művész feladata nem korlátozódhat a bevett nézetek igazolására, éppen ellenkezőleg, az a dolga, hogy minden határon túlmerészkedve provokálja az értelmet, valamint az érzékeket, és e követelményt a maga részéről példásan teljesíti is. Hajdan jócskán megizzasztottak az „új regényről” írott fejtegetések, melyek java tőle eredt vagy maga provokálta ki, ezek pisla fénye mellett vizsgálódva vajmi keveset fogtam föl az elsőként kezembe került A radírokból. Annyi misztifikáció közepette rendkívüli mélységet sejdítettem mindenütt, és figyelmemet elkerülte gunyoros mosolya - noha csöppet sem rejtegette. Nem vettem észre jócskán fekete, remek humorát, amivel most levett a lábamról.

            A jelelméleti fejtegetésektől, az esztétikai értekezéseken és a lovagregények paródiáján át az önéletrajzig végiglejt a teljes műfaji skálán. Alapos filológiai vizsgálatok, továbbá mű- és pályarajzának beható ismerete nélkül csakugyan szétválasztatlan nála a fikció és a kvázi realitás. Megkülönböztetésük szerinte amúgy is ostobaság: „ha szükség van a világgal való hasonlóságra, akkor legalább a létezővel keressük a hasonlóságot, vagyis azzal a világgal, amelyet a tudattalanunk egyszerre legyőz és kiválaszt (jelentésváltozások, zavarok, paradox képzelgések, álmok szexuális fantáziák, éjszakai vagy nappali szorongások), és nem a hétköznapiság, az úgynevezett tudatos élet mesterséges világával, amely csupán a különféle gátak – az erkölcs, az értelem, a logika, a fennálló rendszer tisztelete – unalmas és elpuhító terméke.” (173. l.). Létezésünkhöz mindaz hozzátartozik, ami életünk során megérint, és mindegy, hogy bír-e realitással vagy sem. A maga részéről inkább a fantázia jelenségeit kedveli, tőlük várja a megcsontosodásra hajlamos kultúra elevenségének fenntartását. Erre alapozza írásának tetemes hányadát kitevő - önigazolás gyanánt is szolgáló - magyarázatát buja képzelgéseiről, melyeket az önismeret nélkülözhetetlen termékeként kezel, és azzal nyugtáz, hogy általuk domesztikálja a tudattalan mélyén rejtő késztetéseit. Meghökkentő módon éppen a döntési helyzetekben igencsak engedékenynek bizonyuló Sade-ra hivatkozik az erkölcsileg feddhetetlen forradalmárokkal szemben, akik vérengző szenvedélyüket nem voltak rest kiélni elleneiken. Etikával foglalkozzanak a filozófusok, ő marad a közönséget toborzó kísértéseknél!

            Dolgozatainak elméleti hozadékai – ahogy visszatekintve megállapítja – „semmilyen igazságtartalmat vagy dogmát nem hordoztak, inkább lándzsaként és páncélként vagy kalandos okoskodásként szolgáltak, amely egy nap majd óhatatlanul eltűnik” (158. l.), könnyed szellemi mulatságot kínáltak viszont. Földúsították, illetve ellenpontozták belletrisztikáját. Történetmondása sem a szokványos, kerül minden okszerűséget, egy hajnali álom kapkodó lejegyzésére emlékeztet, ahol ugyanazok a motívum tűnnek föl újra meg újra, de folytonos változásban, eltérő összefüggésekben, formákban és kimenetellel. Mintha rám, az olvasóra bízná, válasszak a nekem tetsző lehetőségek közül, pedig szó sincs efféléről! Könnyedén fölragadott tematikus elemeit a legózó gyermek módjára kapcsolja össze és bontja szét, új meg új variációkat találva. Műve sem csupán föl-fölötlő erotikus képei miatt ingerlő, inkább azért, mert ő maga is élvezi a játékot.