Alain Robbe-Grillet hat regénye

I. rész

A radírok

ford.: Farkas Márta

Modern Könyvtár 273 (Európa 1975)

            Noha a francia „új regény” alapműveként aposztrofálták, kevés meggyőző újdonsággal hivalkodhat. A filmhez vonzódok részletező sillabusz gyanánt is olvashatják, a tájékoztató jobb sorsra érdemes készítője talán snittről-snittre akarta leírni a szeme elé táruló látványt. Fáradozása persze nemcsak haszontalan, hanem félrevezető is, mivel összemossa a fontosat a mellékessel, a jelenségek egy szintre hozatala pedig tág teret nyit a különféle magyarázatok előtt. Kiolvasható belőle a társadalmi értéktudat megrendülése éppúgy, mint a lélek mélyén kavargó káosz törekvése a felszínre. A szuper-közeli tüzetes szemrevételezését kalandos ideológia magyarázza, mintha az olvasót megannyi föltevésen, képzelgésen, félreértésen keresztülbotlasztó elbeszélő maga is visszariadna vállalt feladatától, és egy régóta bevált irodalmi eljárással valamelyik régi alaptörténetre hagyatkozna. Támaszték gyanánt viszont Oedipus históriája alkalmatlan, bár az sem kizárt, hogy csak nálunk, e kultúrkörben tűnik olyan kimódoltnak, míg az eredetiben elfogadható.

            Az utószót író Pór Péter becsületszavára elhiszem, hogy a regény szövetén minduntalan átsejlik egy ősminta, szemem azonban ritkán vak rá. Annál inkább feltűnik a sors gonoszsága, mellyel egy el nem követett gyilkosság ügyében nyomozó titkosügynököt tréfál meg, amikor éppen vele löveti le az áldozatot. Meglehetősen nehéz az ilyesmit hihetőn tálalni, és Robbe-Grillet minduntalan erőszakot követ el meséjén, hogy az eredeti elgondoláshoz tarthassa magát.

            Elképzelés helyett csakugyan egy elgondolás mozgatja. A regény mögül hiányzik a látomás, amit nem pótol a legrészletezőbb rajz sem. Vizuális elemeinek különb feladatuk nincs, mint a nyomasztó légkör kialakítása. Noha a címben szereplő radírok mániákus gyűjtögetése a tudattalan jelentkezésére utalhat, kulcsszerephez mégsem jut. E motívum alkalmazása során az elbeszélő ingadozik a múlt kitörlése utáni vágy, illetve az erejét meghaladó vállalkozás semmibevétele között, és ha történetében az előbbire utal is, olvasóként jómagam az utóbbi felé hajlok: ideológiai alapon képtelenség az élvezetes alkotás.

  

A kukkoló

ford.: Vargyas Zoltán

(Európa 1992)

            A radírok tervének újrakonstruált, tökéletes verziója a hűvös értelem csődjéről tanúskodik: a ráció eszközeivel bajos vállalkozás az irracionális bemutatása! Noha a szerző minden rendelkezésére álló forrást igénybe vesz, és – állítólag - pontos algoritmus szerint váltogatja a filmleírásokra emlékeztető részeket a kafkai utalásokkal, munkájának eredménye kiábrándító. Egy kéjgyilkosság fölidézésénél vagy rejtegetésénél ingerlőbbet nehéz elképzelni, a történet mégis unalomba fúl. Órákkal házaló ügynökét annyira lenyűgözi egy tizenhárom éves kislány megerőszakolásának és megölésének ötlete, hogy lassanként minden gondolata e körül forog. Szüntelenül töri a fejét: miként bizonyíthatná ártatlanságát, és minduntalan „lebukik”, azaz újabb és újabb nehézségekbe ütközik. Hiába alakítja át, formálja újra a bűnesetet, sehogy sem vonhatja ki magát a gyanú árnyékából. Nincs tökéletes alibi, a káosz pedig csak nőttön-nő, a világ egyre átláthatatlanabbá válik. Már csak az evidenciák hiánya az egyedüli evidencia.

            Ami egy tanulmányban helytálló föltevés lehet, a regénynél korántsem működik hibátlan szerkesztési elv gyanánt. A bizonyítás képtelenségének kényszeres bizonygatása egykettőre kioltja érdeklődésemet, néhány oldal után magam is rájövök, hogy mire megy ki a játék, és lapozgatás közben mind sűrűbben ásítozom. Hasztalan várok a megrázó élményre, bűvölő szépségre, mindössze variációs ismétlésekben gyönyörködhetek, és jobb híján egy vízmosta mólónak a történetben különösebb szerepet nem vivő tüzetes leírásába feledkezem. Az efféle geometrikus ábrázolás kedvemre való ugyan, szívesebben látnám mégis egy tárlaton vagy a filmvásznon. Zavar a regény fogyatékos ökonómiája: a szerző mintha csak azért taglalná annyi oldalon át a kikötő látványát, hogy ne kelljen leírnia egy olyan elkoptatott kifejezést, mint a szorongást.

RésEk

ford.: Gyárfás Vera

(Noran 1999)

            Nemigen indokolhatnám meg, miként lett A féltékenységből magyarul RéSek, józan belátásom viszont azt diktálja, hogy elismerjem: gondatlanul használtam a tökéletesség fogalmát, mikor A radírok kicirkalmazott változatának neveztem A kukkolót. E regény tanúsítja, hogy a fejlődés nem ér véget, ha ugyanarról a kaptafáról még egy, teljesebben kidolgozott mű kerülhet le. A csodálatra méltó móló helyén most terasz emelkedik, az afrikai ültetvényesek viszonya pedig minden korábbinál talányosabb. Jószerivel nem is szólnak egymáshoz, csupán vacsorálnak és élvezik a nyugalmas estét. A férfi családját feledi, a háziasszony pedig magányát oldaná, vagy kalandot keres. Mindez szinte mellékes és nehezen kibogozható, mivel ismétlődéseiben nemcsak a távoli gyarmatok időtlenségére utal, hanem a lehetséges történetek sokaságára is. A könyv lapjait forgatva tetszésem szerint válogathatok a fontosnak ítélt elemek között és pillanatnyi hangulatom szerint formálhatom az éppen helyesnek ítélt verziót. Íme, a nyitott műalkotás ideájának egyik első jelentkezése!

            A divat tüzén átfűlve halkan bevallhatom, ha szellemi konstrukciója lázba hozott is, a regény halálra untatott. Ami gondolatkísérletnek kitűnő, olvasásra többnyire alkalmatlan. Számolgathatom ugyan a hamarosan falhoz kent ronda százlábú utalási rendszereit, a rossz földúton lerobbant autók javításának különböző kontextusait, mégsem leszek tőlük boldogabb, ahogy boldogtalanabb sem. A féltékenység – amiből e magyar fordításban leginkább a történet rései maradtak - nem érint meg, nem indít föl, katarzis helyett mindössze elkábít.