Márkus Béla: Külön sors, külön irodalom

(Nap Kiadó 2002)

            Amennyire semmitmondók az irodalomtörténészek és kritikusok gyűjteményes kötetei a széppróza olvasóinak, annyira tanulságosak az úgynevezett irodalmi élet iránt (is) érdeklődők számára. Többé-kevésbé híven tájékoztatnak az egyes csoportosulások pillanatnyi viszonyáról, önbecséről, utalnak erőnlétükre, olykor terveikre. Beavatnak sajátos föltevéseikbe, szembesítenek gondjaikkal és árulkodnak dilemmáikról. Márkus Béla például – anélkül, hogy behatóan elemezné - dialogizálónak tartja az önéletrajzot (5. l.), és komoly erőfeszítéseket tesz, hogy „a tudomány tiszta nyelvén, érzékletes egyszerűséggel, a szakzsargonokat lehetőleg kerülve, közérthetően írja le tárgyát”, jóllehet „az egyszerűségre törekedve sem szabad szimplifikálni azokat a roppant bonyolult, soktényezős történelmi és társadalmi folyamatokat, összefüggéseket, amelyik között ez a világkép megszerkesztődött, felépült; továbbá kényes, sokat vitatott, nem egyértelműen használt filozófiai, ideológiai-politikai fogalmakról, kifejezésekről kell lehántani a rájuk rakódott burkot, igazi tartalmukat kibontandó” (82. l.).

            A múlt szemlézése során föltevései óhatatlanul másokéiba ütköznek, és a különböző érdekek ilyetén összecsapása akkor válik izgalmassá, amikor az ábrázolás modelljéül szolgáló literátor megítélése kétséges, a szerző pedig hezitál: melyiket válassza a kínálkozó eshetőségek közül. Szurkáljon-e vagy megértő módban fogalmazva mintegy nyitva hagyja a kaput megtérő hőse előtt – lásd. Kritikusarc, homályból, illetve a Nemiség és nacionalizmus című írásait. Ilyenkor sajnálom csak igazán – fejvakaró olvasó -, hogy oly ritkán és kevesen vállalkoznak nézeteik részletes kifejtésére, valamint annak dokumentálására, amit irodalmi életünk históriája felől tartanak. Ha mindazt megírnák, ami begyüket nyomja, nemcsak engem segítenének a tisztánlátáshoz, maguk számára is kiderülne, miféle félreolvasások, képzelgések, hallucinációk terhelik világ- és szakismeretüket.