Rudyard Kipling: Kim - Az ördöngös

 ford.: Sári Júlia

(Kelet Kiadó é. n.)

            Néhány évtizeddel Kipling szóban forgó műve után Thomas Mann is megrajzolta a jelentékeny ember figuráját. Míg az impozáns Mynheer Peeperkorn nagyságát alighanem hallgatása alapozza meg, az ifjú Kimnek be nem áll a szája, sőt, még öreg mestere, a tibeti láma is készséggel hinti el úton-útfélen a tanítás magvait. Mitől érezhetném fontosnak őket? Noha az elbeszélés hőseiként a figyelem középpontjában állnak, ennyi nem elegendő az áhítatos tisztelethez. Miként az sem, ha egy mindentudó narrátor unos-untalan biztosítson környezetük csodálatáról, hiszen sohasem mulasztja el, hogy bírálja a jámbor helybéliek rászedhetőségét. Holott innét eredhet a regény tartós, egy évszázad múltán sem fakuló hatása, amire ékes példa az utószót jegyző Sári László elragadtatott hangja. Miközben bosszankodva sorolja Kipling megannyi hibáját, gyöngéjét – legkevésbé sem mentegetve korunktól idegen, előítéletes szemléletét -, sehol nem leli annak magyarázatát, hogy koreszmékkel ellentétes meggyőződése dacára műve vajon miért maradhatott a sikerlistákon. Föltevése szerint „India himnuszát írta meg. A legértőbb és legszeretetteljesebb könyvet, amit valaha Kelet lakóiról és kultúráiról Nyugaton írtak”, ítélete azonban szubjektív és kevéssé helytálló, elvégre ezerszám születtek már színes útirajzok, filozófiai és néprajzi áttekintések, és közöttük jó néhány sikerült darab akad, amelyik nemcsak ismeretanyagában vetekszik a szerzőével, hanem bensődleges nézőpontja, illetve környezetre hangolódása révén is.

            Felületes bédekkerként a Kim amúgy sem forgatható már, egyszálú története, mesevezetése és tempója ugyanis kemény próba elé állítja a korombeli olvasót. Hiába mentegetném azzal a tíz-tizenöt oldalanként markomból kiforduló művet, hogy a régen látott kópéregényt köszönthetem benne, mivel sehol sem lelek a várva-várt novellisztikus betétekre, melyek felüdítenének. A szerző beéri egy-egy utalással a számára alighanem közhelyes anekdotákra, és nem vesződik megismertetésükkel, csupán a szájtáti hallgatóságra tett hatásukat említi, én meg váltig találgathatom, mivel örvendeztette meg széltoló barátunk a jámbor utasokat. Nem részesülhetek a bölcs láma tanításaiban sem, Dél-Ázsia szájhagyománya, jellemző eszmevilága legföljebb utalás formájában bukkan elő, vagy a szereplők viselkedésből következtethetek rá – és ez a mű nagy erénye! Végre egy regény, ami nem esszéizál, nem fordul mély elmélkedésbe, hanem rám, az olvasóra bízza: mit hámozok ki a föllépők megjelenéséből, gesztusaiból, szavaiból! Akkor is élvezhetem, ha érzelmi és részben értelmi műveletlenségem folytán előítéletekkel telten olvasom, mint ahogy akkor sem fordul el tőlem, ha másként vélekedem, mint szerzője. Arra mindazonáltal kíváncsi volnék, mit tart felőle egy művelt indiai, hőseit vajon csakugyan olyan kaliberű figuráknak ítéli-e, mint amilyeneknek kulturális beidegzettségünknek hála, teremtőjük nógatására hajlandók volnánk látni.