Nádas Péter: Párhuzamos történetek I-III. köt.
szerk.: Csordás Gábor
(Jelenkor, 2005)
Meg sem lepődöm már azon, ha egy kiadó egekig magasztalja az általa megjelentetett munkát, végtére is az üzletéből él, a Párhuzamos történetek fülszövege azonban átlépi a határt, amire eddig csak kevesen merészkedtek: „létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlását, a századelő újító kísérletei és a nouveau roman által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel”. Mi több, pontosan megjelöli, erénye miben lelhető föl: „képes egy semmiből megteremtett, társadalmilag és történelmileg szigorúan meghatározott, az általunk ismert vagy ismerhető reáliáknak akkurátusan megfelelő, szövegen túli világot alkotni. Ahogy ez létrejön, az ennek a regénynek a legnagyobb titka és egyben világirodalmi teljesítménye”. A kérkedő persze ne csodálkozzék, ha meglepett olvasója szaván fogja! Kivált akkor, ha a kiadó hagyományainkba ütköző módon, három önállóan beárazott kötetre bontottan jelenteti meg a mintegy ezerötszáz oldal terjedelmű regényt – együttes árukat talán maga is sokallja. A konvenciók mellett így közönségének pénztárcáját is semmibe veszi, a kötetenként újrakezdődő számozással pedig felettébb megnehezíti a mű áttekintését.
Vajon az erő jele vagy inkább a gyöngeségé, ha letépjük a tarka maskarát, a karneváli maszkot, hogy szemrevételezzük rejtőzködő indítékainkat és valódi énünket? A gyakorlott olvasó persze legyint csupán e provokatívnak szánt kérdésre, hiszen mióta edződik már a terepfölverés művészi előrébbvalóságán! Mi egyéb volna az alkotók legkitűnőbbjeinek dolga, mint a gondolkodásra lusta, szembenézéshez gyáva népség elől minduntalan elillanó valóság föltárása, szerkezetének és működésének tüzetes leírása? Az ilyen sommásan megítélhetőnél viszont - miként beállítódásaink sokfélesége tanúsítja - lényegesen bonyolultabb a helyzetünk. Néhány öntörvényű fölfedező árnyékában jó pár összegzésre hajlamos munkálkodik, az alkotók zöme pedig – Nádas Péter kifejezésével élve – technikus, aki az egyes részegységek vizsgálatával foglalatoskodik. E törekvések egyike sem mellőzhető, erre utal az is, hogy felettébb ritkán bukkannak föl a maguk tiszta formájában, többnyire keverednek egymással, mindegyiküknek megvan a maga erénye és hibája. A Párhuzamos történetek szerkesztője alighanem a terjedelem igézetében sorolhatta e művet a nagy létösszegzések közé, és vélekedését az ábrázolás helytállóságával, valamint extenzív teljességének bizonyításával igazolja. Egyszeri olvasóként jómagam szívesebben hódolnék a föltárás intenzív élményének, noha a kutatás iránya és menete, valamint a bemutatás sajátosságai folytán súlyos gondjaim támadnak azzal is.
Az ismeretlenbe akkor érdemes szisztematikusan behatolni, ha elképzelhető, hogy számottevő újdonsággal ajándékoz meg, különben olyan ismétlésekbe bonyolódunk, amilyenek a természettudományok felségterületén nélkülözhetetlenek, a művészetek territóriumában viszont kínos fiaskóhoz vezetnek. De honnét érkezünk és merre tartunk? Ha jól értem, az elbeszélő szerint „előbb a lélek, aztán az érzet, végül a döntés” (3. köt. 522. l.), ami tételesen cáfolja a föltevést, hogy e regény párhuzamba állítható volna a tizenkilencedik századi nagyrealizmus alkotásaival. Amennyiben megvan minden a lélekben, újbóli tüzetes leírása haszontalan, mivel nem várható el tőle semmilyen nóvum, pedig a cél – kimondva kimondatlanul – éppen az, hogy a civilizációs álarcunk és álöltözetünk leszaggatásával saját mélyebb valónkra ismerjünk. Mármost hol rejtőzik e „mélyebb való”? Alighanem a históriailag létrejött szociokulturális közegben, amibe születtünk, amiben élünk, és aminek potenciáljai egyéni adottságaink, hajlamaink révén aktualizálódnak. Nádas Péter ellenkezőleg véli, számára a társadalmi környezet csupán felszíni meghatározó, míg indítékaink zöme szinte kizárólag biológiai létünkből ered. Rácsodálkozik a homo sapiensben lakó állatra, és e gondolkodásra legföljebb mellékesen, mintegy önmaga szórakoztatására képes ösztönlényben találja meg szemléletünk és cselekedeteink meghatározó elemeit.
Regényének hősei jobbára magas intellektusú - vagy annak látszó – emberek, akik döbbenten ismerik be, hogy köznapi lagymatagságukból csupán a szexuális vágy, az erőszak és a pusztítás tébolya mozdíthatja ki őket. Az ernyesztő civilizáció elől primer késztetéseikhez menekülnek, és késő – némileg félreértett – rousseau-ista reménységtől fűtötten térnek (vagy térnének) vissza a történelem- és társadalomelőtti korok primitív egyszerűségéhez. Próbálkozásukat a jelek szerint aligha koronázza siker, mivel nem érik el a csorbítatlan boldogságot. Az egyedüli kivétel - jellemző módon - korántsem egy urbánus értelmiségi, hanem obsitos smasszer a váci börtönből, aki bár közel jut a teljes szabadsághoz, képtelen abban tartósan megmaradni: „hiába kísérletezett, hiába küszködött, hiába tartotta nagyobbra az emberi értelmet, saját animalitásával nem tudott elébe nyúlni a bögölyök pillanatának” (3. köt. 582. l.). Helyzetünk eleve reménytelen, nem szárnyalhatunk fölébe a teremtésnek, mint ahogy saját szintünk alá sem bukhatunk, amelyikünk effélével próbálkozna, csúfos véget ér, belepusztul vagy maga válik gyilkossá. Nincs kiút a számunkra. Valamennyi dosztojevszkiji kérdés kötelességszerűen fölsorolható, ám új, más és igaz felelet egyikre sem adható (lásd. A boldogság fűszere című fejezetet). A botcsinálta filozófus pedig - Platóntól kezdve a sort - összehordhat hetet-havat, minden igyekezete akkor is fáradt önismétlésbe fúl.
A nyilvánosságnak mutatott képünk mögött a valódi, szenvedélyes én bemutatása roppant vakmerőséget sugall, nem elsősorban tárgya, inkább az ábrázolás megkövetelte bensőségesség miatt, ami többek közt ellentmond az omnipotens elbeszélő iránt korunkban tapasztalt bizalmatlanságnak is. Nádas Péter mesélője mindent tud, jóval többet és alaposabban ismer, mint modelljei. Náluk is tájékozottabb saját belvilágukban, és gyorsabban vág az esze, mivel a benső beszéd csapongására emlékeztető végtelen önelemzéseket jóval több apró részlettel, megfigyeléssel és kapcsolattal színesíti, mint amennyinek felötlése és végiggondolása egyáltalában lehetséges egy szemvillanásnyi idő alatt. Misztikus hipertudat ez a javából! Könnyedén kapcsol össze idegen, olykor egymással vitázó, harcba szálló résztudatokat, időben és térben távoli események tanúit, fölmutatva bennük az elméletileg lehetséges közöset. Vagyis mindenkinél jobban tud mindent, legföljebb a memóriájával adódnak kisebb galibák, olykor elvéti a gazdagon festett terepet (lásd. a margitszigeti kolostorromok és a rózsakert viszonyát), máskor elveszejti a történet fonalát (lásd. a házibuliba vitt vagy nem vitt italos palackokat). Az ilyen aprólékos ábrázolás következménye, hogy a végtelenségig precizírozható, és amit alkalmazója személyesen nem ismer, annak érvényes bemutatására is képtelen, azaz közvetlen benyomások híján elbizonytalanodik, fantáziája leblokkol, és legföljebb modell-helyzetek megalkotására képes.
Közép tájt a Párhuzamos történetek szemléleti formát vált, elbeszélője fölcsap összegzőnek. Letesz arról, hogy új, ismeretlen tartományokat hódítson meg az irodalom – és olvasója – számára, beéri annyival, hogy csöppet sem derűlátó föltevéseit az összehordott műveltséganyag segítségével kimerítően bizonyítsa, illetve különféle minták fölvázolása révén gyakorlati létükben igazolja. Ami a kalandozáshoz éppen hozzáedződő olvasónak nem várt és igencsak meglepő fordulat, hiszen eddig csak a beleégetett konvenciókkal küszködhetett, most pedig hűséges szövetséges gyanánt tekintget feléjük. És ha csupán erőfeszítéseinek kudarcával szembesülne a világosi csatatéren, de minduntalan azt kell látnia, hogy e konvenciók igencsak rászorulnak az utólagos korrekcióra, mivel hamisak, valótlanok. Miután az elbeszélő hosszan győzködött előítéletes voltomról, bőséggel hinti elém a legrosszabb közhelyeket. Jellemző persze, hősei miként vélekednek például az angyalföldi prolikról, nézeteik gazdag kifejtése azonban gyanút ébreszt más társadalmi csoportok könyvbéli ábrázolásának hitelességét illetően is: lehet, hogy modelljei közül még eggyel sem beszélt, mi több, semmilyen formában nem ismeri őket?
A kutatás és az összegzés feladata eltérő kvalitásokat kíván, és csak ritkán találkozik egy műben. Kíváncsiságom fölpiszkálását az európai kultúra teljesítményeinek fáradt ismétlései helyett a kutatói munka hozadékától várom, és nem is egészen oktalanul, mivel e téren Nádas Péter regénye csakugyan unikummal szolgál. A korábbi hallgatólagos közmegegyezés szerint a szexus különnemű egyedek vonzalmára korlátozódik, azonos neműek esetén gondosan takargatott és legföljebb gyanítható, semmint teljes valójában elibénk táruló késztetés. Képzettársításaink rendszerint feszélyezők: olykor a fenyegető káosz jósjeleként bukkannak föl (Márai: A zendülők), máskor a végtelen szabadság költői metaforájaként értelmezhetők (Faludy: Pokolbeli víg napjaim, illetve Összegyűjtött versei), olyan nyíltan, a szó szoros értelmében szemérmetlenül tálaltan viszont, ahogy Nádas Péternél, vajmi ritkán találkozhatni velük. „Nem tudja levetkőzni a közeg ritmusát, amelyből származik” (3. köt. 45. l.) jegyzi meg a belénk plántált gondolkodás felől, és csakugyan lehet valami abban, hogy a stabilitásra törő, mindent kiszámíthatóvá varázsolni akaró civilizációval szemben „soha nem az történt, amit vezényelt” (3. köt. 94. l.) az eleven életben. E megfigyelés érvénye viszont kiterjed az elbeszélőre is, kinek meséjétől a korábban ismeretlen homoszexuális mélyvilág csöppet sem domesztikálódik, mi több, eredendő vadságát nemcsak megőrzi, hanem hisztérikussá is növeli. Az ingerlő „kulturális fantáziának” nevezett kéjes képzelgések (3. köt. 421. l.) ellen aligha folyamodhatnék a polgári mentalitáshoz, melyet úgy jellemez, hogy „tudással felvértezve állni ellent a káosznak” (3. köt. 317. l.). Kamaszkorban kell megvívni velük és győzni felettük vagy engedni nekik – ami a személyes érettség egyik föltétele, az elhúzódó tusakodás viszont, ami rögeszmésen visszatér e könyv majd mindegyik alakjánál, legyen bár nő vagy férfi, már betegesnek tűnik és felettébb taszító.
A nouveau roman megteremtőiből soha nem hiányzott a fölény, kissé magasabbról figyelték hőseik vergődését, esetleges gyönyörét és örömest csatlakoztak a rajtuk gúnyolódókhoz, Nádas elbeszélője viszont – akárcsak történeteinek hősei – hírből sem ismeri a fölényt, alárendeltként szabódik, küzd, hogy végül megtörten engedjen ösztöneinek. Vert emberek téblábolnak előttem. Talán ezért is olyan gyomorforgató, ami föltárul előttem, „az ismeretlen cselekvések és titkos késztetések dúlt birodalma”, amiről úgy tartja, hogy „az ésszerűség jegyében egyszer s mindenkorra vissza kellett volna zárnom az ismeretlenségbe” (2. köt. 97. l.). Nem ezt teszi, inkább egy etnográfus alaposságával, önkínzón és részletekbe menően mutatja be az úri vizeldék és titkos találkahelyek bestiális alvilágát, ahol az értelmi tudás megszerzése helyett ösztönlény voltára ismerhet a kevésbé finnyás kíváncsi. Vajon csak így, ekként tehetnénk szert érzelmi intelligenciára? A regény egyéb utat-módot nem kínál, szereplőinek heteroszexuális kapcsolatai kivétel nélkül balsikerűek, hazugságra alapozottak, az anyagi haszonszerzéstől motiváltak, esetenként a társadalmi megkapaszkodás és fölemelkedés, illetve a hatalom vágyának engednek, de szeretet vagy más efféle, hagyományosan pozitívnak tekintett érzésnek soha, ami szimptomatikus a XX. és a XXI. század magyar társadalmára, illetve az európai civilizáció hanyatlására nézve.
A valóság ismeretlen territóriumának föltárása ambivalens eredményhez vezet, és ha visszanyelem hullámokban föltörő undoromat, még érdekesnek is találhatom, nagyvonalú áttekintése viszont a legkevésbé sem segíti mélyebb megértését. Történeti háttérként szolgáló és e világ múltba ágyazottságát bizonyító fejezetei végtelenül unalmasak. Messzire szaglik róluk a személyes élmény hiánya. Széllel bélelt figuráikat különféle históriai munkákból és a városi folklórban közismert mesékből gyűjthette a szerző - „szó, ami szó, alaposan bele voltak fűzve egymás életébe” (1. köt. 426. l.) -, aki ez egyszer maga is idomul a hallgatólagos megegyezéseken alapuló urbanitáshoz (lásd. 2. köt. 164. l.), mivel a realitások precíz leírásán minduntalan változtatnia kell a jogi formaságok kedvéért. Megvallom, nem vagyok képes ilyen összefüggésben vizsgálni azon észrevételét, hogy „a fantázia képei nagyobb élvezetet okoznak, mint az élő, eleven emberek” (1. köt. 329. l.), jóllehet helyeslem, hogy „amit az ember nem tud és nem gondol, azzal valójában nem rendelkezik” (1. köt. 272. l.). De ha így van, miért fosztják meg magukat hősei olyan következetesen a világ birtokbavételtől? Erre nincs felelet.
Az önazonosság kérdése megkerülhetetlen. Szinte a könyv valamennyi rétegében és vonatkozásában fölbukkan, ott rejlik már a modalitás változásában is. Amint az egyes szám első és harmadik személyt cserélgeti, mintha unos-untalan figyelmeztetne, vigyázzak, hőse akárki lehet: ő is, én is, bárki, kivétel nélkül. Előtolakszik a helyszínek, illetve a cselekmény idejének váltogatásánál, majd egybesodrásánál, ami mellesleg jócskán megkeseríti az olvasó életét, hiszen folytonos résen létre készteti: éppen ki töpreng, ki beszél, vagy gondolkodik, továbbá mindezt hol és mikor teszi. Végül fölmerül a regény vázát alkotó értékek szemrevételezése során, mivel nemcsak az elbeszélés módja, illetve az elbeszélő hangütése idegen olykor, hanem ama világ is, melyet magában hordoz. Némileg zárkózott nemzeti irodalmunk sem vonakodik az idegen környezetben zajló történetektől, egyik-másik hősei nem magyarok, fenntartásra azonban mégsem késztetnek, mivel az általuk megjelenített konfliktusok egyetemes érvényét egyetlen épeszű honi olvasójuk sem vonja kétségbe. Nádas Péter regényénél ez másként van. Írói tudása olyannyira megalapozott és kiterjedt, hogy föl sem merülhet esetében a botlás, a félreszólás eshetősége. Bravúrosan játszik az idővel, a cselekmény aktuális szakaszának lezárásaként például megnyitja a jövőt, majd hirtelen visszavált (lásd. 1. köt. 25. l.), tévutakat kínál, melyeket alaposan megvizsgál, végül elvet, bámulatos alanyváltásokra képes, olykor vakmerően kiemel egyet-egyet, és elkülöníti, amitől az új fényt kap, és ahányszor csak egy mellékalak föltűnik, soha nem marad egyéni vonások és külön sors nélkül, nos, aki effélékre képes, annál szándékoltnak kell föltételeznem az olyan fancsali mondatokat is, mint „hanem el sem tudná hol kezdeni” (3. köt. 476. l.), és tovább faggatódzom: ugyan ki beszél itt és kihez?
Az önállítások, a fantazmagóriák, a tényleges kapcsolatok nélküli képzelődések holmi föltételezett viszonyokról kétségessé teszik úgy a szóló, mint az elbeszélt hős és környezete identitását. A mániákusan ismétlődő önelemzési kényszer gyanakvást kelt: „valakiket viselek magamban, akik nem én vagyok, és olyan időkbe és helyekre nézek velük vissza, amelyek velem meg sem történhettek… valaki mások élnek bennem, akiket nem ismerek, vagy a halálukkal egykoron talán velem távoztak el” (1. köt. 184. l.). Még csak annyi sem állítható, hogy ez az enigmatikus lény valamiképpen helyileg meghatározott, sőt, olyasmit sejtet: semmi köze a szűkebb és tágabb környezethez, amit magyar belvilágnak tekinthetek, ahhoz pedig végképp nincs. Mintha egy idegen szemlélődne e földön, távolról idelátogató tudós, aki csodálkozva figyeli a helybélieket, és az itt zajló eseményeket. Nemcsak nyelvében külön el tőlünk: „ekkora felelősséget ki lenne képes a vállára venni, megbénította” ( 1. köt. 54. l.), hanem egész szemléletében, méghozzá emelt fővel: hősei „abban is hasonlítottak egymásra, hogy a magyarokat nem értették, jórészt megvetették, s e mély megvetés lett az egyik kedves témájuk. Gondolkodásuk, viselkedésük, az érintkezéshez használt magyar nyelv adottságai és a saját nyelvi szükségleteik között oly nagy volt a feszültség, oly sok a törés, a magyarázatra szoruló félreértés, szakadás, kitöltetlen űr, annyi az üzemzavar, hogy valójában ki sem ismerhették magukat” (1. köt. 140. l.). Az aprólékos leírások dacára - vagy éppen miattuk – e mű tükrében nem ismerek önmagamra, világom távoli vagy közelmúltjára, ahogy jelenére sem. Az elkülönülés non plus ultrájaként az idegenség még a regény szerkesztésére is rányomja bélyegét: szinte elképzelhetetlen volt eddig, hogy egy, a környezetéhez némi empátiával közeledő magyar írónak a szeretkezés előhívta első képzettársítása mindig a koncentrációs tábor legyen.
Úgy tűnik, Nádas Péter akaratlanul is egy másik irodalmi standardot követ, jelesül a huszadik századi németet. Regénye ettől még termékenyítően hatna, amennyiben szerzője nem ragaszkodna olyan csökönyösen a kivezetés szisztémájához. A Párhuzamos történetek ugyanis a szokásossal ellenkezőleg működik, ahelyett hogy közelebb vonna, eltaszít magától. Cselekményének mellékszálai precízen elvarrtak, kulcsmotívumai azonban semmiféle zárat nem nyitnak meg, ahogy a nyitott mű ideájának hódolva lezáratlanul marad a szereplők sorsa is, ami egy univerzális tudással bíró - ez káoszban sem korlátozódik semmi tudásra, miként a semmi tudására sem - elbeszélőnél nehezen megokolható hanyagság. A normák persze széthullnak, és érvényét veszti bármilyen értékelés, így azután többé-kevésbé jogos a megállapítás: „inkább azokat a szerencsétleneket kell kivételes lényeknek tekinteni, akik nem gyilkolnak kínjukban, vagy legalábbis utólag tudomásul veszik, hogy mit tettek”. (3. köt. 426. l.)
