Cees Nooteboom: Mindenszentek
(Európa Könyvkiadó Budapest, 2001 1980 Ft )
Európa keleti felében alighanem másként olvasható Cees Nooteboom regénye, mint a kontinens nyugati részén, holott a történet fő színtere éppen a határmezsgye, az egykor megosztott Berlin. Ott tévelyegnek, a lebontott Fal és a valamikori halálsáv helyén a könyv hősei. Egyikük hivatásszerűen foglalkozik a régmúlttal, hogy meneküljön a jelen elől, amit a másik rögzíti egy kétséges jövő számára. Mindketten képtelenek a felejtésre. Alaposan melléfog, aki a náci múlttal foglalkozó önmarcangolásra tippel ezek után. Az író holland. Műve szereplői sem németek, csupán haszonélvezői a gazdag ország lelkiismeret-furdalásának. Többnyire a történelmi tudat ébrentartásával foglalkoznak, és úgy tűnik, remekül megélnek belőle. Magyarázzák, transzcendálják, mintázzák és újraalkotják. Mi több, körülvizslatják, mögé tekintenek, a talapzatát és hátterét fürkészik, a jeltelen köznapokban kutatnak anyaga után.
Miközben sajátos értelmiségi kivételezettként sajnálkoznak az örök jelenbe dezertált kortársaikon, néhány szakmunkára elegendő történetfilozófiai fejtegetést produkálnak. Az olvasó pedig egyik ámulatból a másikba esik ennyi magvas megállapítástól, és sokáig töpreng a korszerű történettudomány paradoxonain. Bővelkedik az időben, mivel a regény története ugyancsak sovány, és a cselekmény hiányát szellemi izgalmak pótolnák. Milyen okos az elbeszélő, milyen jól tájékozott, hány nyelven beszél, hány helyen megfordult már, és mi mindenben járatos! Szemünk-szánk eláll a csodálkozástól: mit összejegyzetelhetett, hogy feltöltse gondolattal, leleménnyel könyvének hiátusait. Szava értelemtől csillogó, és ha a kevésbé volnának fogékonyak az intellektus szépségére, ezernyi apró részlet-megfigyeléssel is szolgál, melyeknek különös súlyt ad találó elemzésük, illetve a nagy egészhez fűződő kapcsolatuk leleményes feltárása.
Egy érdeklődő és művelt értelmiségi gondolati törmeléke halmozódik itt, témakörök szerinti csoportosításban, mégis fölcserélhetően. Egyiket-másikat a tépelődő kigondolhatta volna előbb is, később is, és akkor sem hökkennénk meg, ha nem az ő fejéből pattanna ki, hanem valamelyik társáéból. Egyénileg nem jellemzőek, csoporttermékek, mint ahogy e regény sem visel magán sajátos stílusjegyeket, tulajdonjogát legalább tizenöt-húsz kontinentális szerzőnek odaajándékozhatnánk. Ez maga az európai irodalmi kánon, magyarán: ahogy ma regényt írni kell. Ami különösen meghökkentő egy olyan elképesztő tehetségtől, mint Cees Nooteboom, kinek Szertartás című előző műve éppen az ellenkezőjét ígérte: az összevéthetetlen, a teljeset.
A Mindenszentek viszont nem egyéb, mint egy el nem készült épület anyagkúpja. Kohéziós erejének hiányát sajnos még írójának igényesség is kiemeli. Miután a regény lapjain csak olvashatunk a történelemről ahelyett, hogy látnánk, megjelenítését a napi élet személyes eseményeitől várnánk, csakhogy az elbeszélő irtózik a banális sztorik közhelyes előadásától, és a lehetőségek határáig tömörít. Olykor beéri egy-egy hívószóval, máskor néhány kurta mondattal intézi el, amire majd a hősök reflektálnak. A mesét – alapos történetfilozófiai megokolással - száműzi művéből, melynek elkopárosított világa a felcicomázott, mégis oly rideg valóság tükröződése lehet, de hogy minek bocsátkoznék ilyen kísérletbe, arra nézve kontinensünk két felén bizonyára eltérő válasz születik.
Az egyiket maga adja meg a (nyugat-európai) művészetről elmélkedvén: „A cél, hogy minden sokkal titokzatosabb és sokkal veszélyesebb legyen” (90.l.) A kötetben jelöletlen forrású idézet szerint rést törnénk tehát a káosz felé, hogy friss levegőhöz jussunk. Innét a nyitási kényszer, a szűnni nem akaró kalandvágy, a termékeny nyugtalanság igézete. Ami szükséglet gyanánt akkor jelentkezhet, ha jól működő társadalomban élünk, és egzisztenciánkat semmi nem fenyegeti: egyaránt bővelkedünk anyagi, erkölcsi és szellemi elismerésben. Kontinensünk innenső felén azonban más a helyzet. A káosz tombolása ellenében éppen a rendre vágynánk, legalább is egy mű élvezetének erejéig. A dekonstrukcióval szemben itt a konstruálás jellemző, egy kevés ideig ugyanis még szeretnénk életben maradni. Ott a szerelem más alakot öltene, és nagy a kísértés, hogy fölcserélődjenek a nemi szerepek, itt meg beérnénk annyival, ha egyáltalán alakot ölthetne, és ideáltípusának vigasztaló jelentkezésére várunk.
A helyi olvasó zavarán csak öregbít egy divatos, ám félresikerült dramaturgiai fogás: mindegyik fejezetet „égi kommentár” követi, a szellemek antik kórus gyanánt értékelik a hősök igyekvését. Az időtlenség perspektívájából persze semmi sem elég nagy és számottevő, következésként a zajló események, illetve azok egyéni reflexiói említésre sem méltóakká silányulnak. Ezzel az „objektivitással” azután végképp nem tudunk mihez kezdeni. Ha elfogadjuk, már csukhatjuk is be a könyvet, amit éppolyan fölös volt megírni, mint elolvasni, ha nem fogadjuk el, akkor meg hiába fáradunk ellenvetéseinkkel, azokat nincs kihez címeznünk.
