Kö, kö, keny
- Kö, kö, keny – hiába erőlködik, mégsem telik többre gőgicsélésnél.
- Szomjas? – kiabál rá a fáradt nővér, miközben infúzióját cseréli. Könnyű az éjszakás dolga, mindössze két beteggel vesződhet, ez pedig már aligha éri meg a reggelt. Az orra elvékonyult, a szeme lázasan csillog. Végső stádium. Hamarosan elvizenyősödik és leáll a szíve. Szólni kéne a beteghordóknak: lesz még dolguk vacsora előtt.
A moribundus fejének alig érzékelhető ingatásával mutatja, hogy torkának szárazsága éppenséggel nem foglalkoztatja. Türelmetlenül és némileg bosszúsan mereszti állat, majd a száját széthúzva próbálkozik lassú, tagolt beszéddel.
- Kö, kö, keny – úgy hangzik, amit kiprésel magából, akár egy gyönge köhögés.
- Ez a dolgom – legyint a nővér.
A test kimerült, a szem lecsukódik. Hogyan is rághatná szájukba, hogy nézzék meg, mi van a maradékkal, ott gyűjtögeti egy zacskóban a konyha duplaablaka közt. Mégsem dobhat kenyeret a szemétbe! Galambokat sem etethet, hát kicsoda ő, talán egy vénasszony? Hátha rászorul valaki! Az ilyen zörgő sercliken vészelték át szülei is az ostromot. Az éhség nemsokára majd hasonló méretet ölt. De kinek nyomhatná markába? A nincstelen érzékeny, ő pedig mitévő legyen a száraz végekkel, meg a cipősarokra emlékeztető félszeletekkel?
Sokáig hordta a szemközti üzlet portáljára. Ott lógott évek óta a tábla: technikai okból átmenetileg zárva. Valahányszor kirakta, másnapra eltűnt. Hogy az utcasöprő gyűjtötte-e be, vagy egy rászoruló, nem sikerült kitudnia, de hátha az utóbbi! Napközben nem merte levinni, a végén még őt bírságolnák meg szemetelésért, sötétedéskor viszont lelopakodott. Gyorsan kirakta, és uzsgyi. A zacskó olykor megbillent, ilyenkor lóhalálában visszafutott, hogy eligazítsa. Még gusztálgatta is: csinos kis pakk, senkinek sem válna szégyenére.
És most ott eszi a por. Le kéne vinni! Ha legalább megértethetné magát a nővérrel: kulcsa az éjjeli fiókjában, vegye el és menjen, megfizeti a fáradtságát.
- Kö, kö, keny –
Eh! – többé nincs segítség.
