Luigi Pirandello: Az álom valósága - ötven novella –

vál. és szerk.: Lukácsi Margit, ford.: sokan

(Noran 2007)

            A szerző Boccaccióéval vetekedő tervéről a szerkesztői utószóból értesülök. Kellőképpen elriaszt a Novellák egy esztendőre nagyralátó elképzelése. Magyar kortársa, Móricz Zsigmond, akármennyire kiváló novellista is, mégsem lett volna képes hasonló terjedelmű gyűjteményt összeállítására, Pirandello meg elsősorban színpadra dolgozott, és amellett szándékozott tető alá hozni kötetét. Noha 241 (mások szerint 246) elbeszéléssel készült el, azok még így, megrostáltan sem elegendők a tisztes föllépéshez, majd’ mindegyik sántít valahol. Egyszer a szicíliai nyomorúság verista ábrázolásában fuldoklik, máskor a képzelet és álom ködében vész el, gyakorta pedig az aránytalanságával riogat: mintha írója valamilyen jelentéktelen tréfához kerítene túlzottan nagy feneket. A Nobel-díjas, mégis sors verte író sokáig építgeti furmányosan kiagyalt modell-helyzeteit, melyekbe hőseit csukja, és jókora várakozást kelt olvasójában, aki csalódottan konstatálja e roppant előkészületek csekély hozadékát. Azért konstruálna annyi fáradtsággal valószínűtlen szituációkat, hogy elmondhassa végül egy adoma csattanóját?

            Kevés jelét látom a jellembeli gazdaságnak, melyről a tudós szerkesztő áradozik. Vitathatatlan ugyan, hogy szereplőből bőséges a kínálat, ám e választék tarkaságáról sokfelől motivált cselekedetek helyett csupán az elbeszélő szavaiból értesülök. A fordulatokat többnyire valószínűtlennek ítélem, és kétkedve fogadom a végkifejletet, mivel sehol sem lelem a cselekményt a cselekvőhöz fűző szálakat. Vajon miért nem lépnek föl a hős lelkében ama késztetések, melyek talán ellentétes, vagy az ábrázoltaktól legalább különböző cselekedetekre sarkallnák? Pirandello foglyokról mesél nekem, akik látszatra szegénységük, társadalmi pozíciójuk, esetleg megrögzött szokásaik rabjai, holott saját szemléletükbe zárultak. Közös vonásuk, hogy nem látnak ki magukból. Korántsem a jellemábrázolás erejéről tanúskodik ez, inkább az elbeszélő szkepsziséről, ami egy társadalomkritikus esetében gondolatébresztő lehet, az írót viszont arra készti, hogy folyton-folyvást egyugyanazon témára készítsen – mégoly cizellált - variációkat.