Ma, 1984-ben

            Miután a diktatúra szalonképtelenné vált, Magyarországon is egyre-másra alakultak jogvédő mozgalmak. Sokan remélték, hogy kedvük, erejük, képességeik szerint élhetnek és dolgozhatnak majd, igényeik szerint pihenhetnek, lakhatnak, művelődhetnek. Ha meg bajba kerülnek, bízhatnak a társadalom szolidaritásában, akárcsak az intézmények támogatásában. Betegség esetén gyógykezelés jár nekik, vitás ügyeikben pártatlan bíróság ítélkezik, mert az igazságszolgáltatás nem lesz tekintettel fajra és nemre, vagyoni helyzetre és beosztásra.

            Két évtized múltán most arra eszmélnek, kevés maradt reményeikből. Korábban rettegtek tőlük elnyomóik, és féltek a külföldi visszhangtól is, ezért különféle úton-módon kompenzálták a szabadság megvonását. Amit elvihetsz, vidd el! – susogták fülébe. Mi gondoskodunk rólad! – veregették vállon, és cinkosan hunyorítva mutattak körbe: másoknak fele ennyi sem jut. Többé nincs mitől tartaniuk, mindazt elragadják tehát, amivel nemrég a hiányt ellensúlyozták. Sorra mondják föl a legatyásított állam kötelezettségeit. Boldogulj magad! – harsogják, mialatt az eshetőségeit minimálisra szorítják. Személyes siker már csak az erkölcs és a tételes jog ellenében harcolható ki, törvénytisztelő polgárként, jogkövető magatartást tanúsítva nem.

            E szép új világ tételesen cáfolja a jövő iránt támasztott naiv föltevéseket. Unióhoz csatlakozásunk ide vagy oda, nyoma sincs a fölzárkózásnak. Élethez való jogától nemcsak a prehisztorikus körülmények között hajléktalanul az utcán tengődő esik el, írott malasztnál többet annak sem jelent, aki egy rozzant födelet tudhat feje fölött, mivel ő sem jut az elemi létfeltételekhez. Ha tartós munkanélküliként kiesik a szociális ellátásból, rendszeres jövedelem híján gázt és áramot sem kaphat. A természetes fűtőanyag magas ára pedig lopásra készteti. Vízhez sem juthat, a közkutakat ugyanis lezárják. Ha megbetegszik, csupán sürgősségi ellátásra jogosult. És hiába váltaná ki közgyógyellátási – régiesen szólva: szegénységi – bizonyítványát, ha arra sincs pénze, hogy elutazzon a patikaszer fölíratására és átvételére.

            A „mindenért fizetni kell” elvének kérlelhetetlen érvényesítésével a korábban gondoskodás címén fosztogató állam kihátrál vállalt kötelezettségeiből. Akit cserben hagy, társai részvétére sem apellálhat, a többség ugyanis ténylegesen, vagy saját közérzete szerint a szegények közé tartozik. A lakosság egyharmada ellátatlan, és már csak azt várják tőle, hogy mielőbb haljon meg, jóllehet rokonságának a temetés költséges passziójára sincs fedezete.

            Jogtalanság sújtja a társadalom fennmaradó kétharmadát is, mivel gyakorlati alkalmazhatóság híján a jogérvényesítés csupán elméleti lehetőség. Kinek szava pusztába kiáltott szó, és politikai akaratnyilvánítása mulatságos handabandázás, váltig ismételgetheti, hogy „én nem ilyen lovat akartam!”, úgysem jut másikhoz. Az ilyen „hőzöngőnek” szüntelenül bővítik kötelességeit, és az adóhivataltól a titkosszolgálatokig számtalan hatalmi apparátus őrködik különféle szolgálatainak maradéktalan teljesítése felett. A dézsmaszedők szemében az adó- illetve a járulékfizetés elodázásának bűnével legföljebb az államrend fölforgatása vetekedhet. Fejkvótákat írnak elő, vétkességtől független büntetéseket: akármit találjanak is az ellenőrök, ennyit meg ennyit be kell hajtaniuk, hogy munkaadóik elégedettek legyenek.

            A nagy irányító és szolgáltató szervezetek zöme régóta nem szuperál, a jobbágyi sorban szűkölködő így mit sem kaphat befizetéseiért. Nem ringatódzhat a becsapott és megrövidített hitelező illúziójában sem, nap mint nap az orra alá dörgölik ugyanis, hogy neki azután semmivel sem tartoznak. Olyan birka, akit csak nyírni kell, etetni fölösleges. Attól például, hogy jövedelmének jelentős részét adók és egészbiztosítás járulék címén elvonják, még nem jogosult tényleges ellátásra, a magyar egészségbiztosítás mindössze egy fizetési jogcím.

            Az alkotmány szerint bárki gyakorolhatja a szólásszabadságot – odahaza. Amint másutt is véleményt mondana, móresre tanítják, és ha egyszer utcára került, mindig akad valamilyen ürügy a verésre, előállításra, szabálysértési bírságra. Igazáért a bírósághoz is fordulhat, ott azonban mintha nem hallottak volna a törvény előtti egyenlőség elvéről, jóváhagyólag tudomásul veszik a monopolisztikus szervezetekkel szembeni alávetettségét. Egy-egy állítólagos szolgáltató érdekeit speciálisan képzett jogászok védik, ő pedig magára marad, és – ahogy a diktatúrában megszokhatta – sehonnét sem keríthet ügye mellé szólásra bátor tanút. Ha a rend őrei pimaszul megszegik az elvileg általuk védelmezett törvényt és egymást mentegetve hamis tanúzásra vetemednek, a jogalkalmazók széttárják karjukat: ugyan mit tehetnénk? De hát nincs paragrafus az illegális pártfinanszírozásra sem, és az egyébként sem bizonyítható.

            Krízis idején egy külhoni vállalkozó tetszése szerint kivonulhat a magyar piacról, míg a helybélinek nincs hová mennie. Korlátok, tiltó táblák fogadják mindenütt, és ha ezek ledőlnek, helyváltoztatási jogának gyakorlásához akkor is hiányoznak a feltételek. Konvertálható tőke, hely és nyelvismeret híján ugyan mitévő lenne a nagyvilágban? 

            Magyarországon a hivatal diktál és a pénz súg, az alávetett pedig köteles engedelmeskedni. Ott, ahol lassanként ismeretlenségbe hull a gondos ügykezelés, a funkcionális analfabétizmus pedig egy évszázaddal korábbi állapotra emlékeztet, előírhatják ugyan az elektronikus adatátvitel használatát, mégsem érhetnek el komoly javulást. Inkább csak rontanak vele az általános helyzeten, a kisajtolt többletinformáció ugyanis hasznosíthatatlan és így fölösleges marad. A polgárokra kirótt újabb és újabb adatszolgáltatási kötelességgel csupán erejüket fitogtatják a különféle hatóságok, miként a tevékenységükről adott önkényes tájékoztatással is.

Nálunk minden döntés titkos. A közügyek aktáit húsz, negyven, sőt, kilencven évre zárolják, ami pedig napvilágra kerül, ellenőrizhetetlen marad. Szakmányban csalnak, hamisítanak és hazudnak, miközben a diktatúra mocskának kitakarítása továbbra is a politikai játszmák tárgya. Hol előveszik az ügynöktörvényt, hol elejtik. A sok ferdítésnek, sunyi megtévesztésnek semmiféle jogi következménye nincs, a svindlerek sikerének díját végső soron a becsapottal fizettetik meg.

Semmibe veszik a szellemet, ami úgyis elillan, mihelyst meggyőződik a butító szándékról. Pontos, tehát gazdagon árnyalt kifejezési módját amúgy sem szűkíthetné egy kurta felkomf néhány szavas basic-magyarjára. Ha a tanulni, művelődni vágyónak nem kedvez a szerencse, hiába törekszik célja elérésére, bőséges anyagi javak nélkül lemondhat kulturális igényeiről. Egy operajegyért, vaskos könyvért, tapasztalatokban bővelkedő utazásért oly sokat gürcölhet, hogy várható szerény élettartama mellett ésszerűbbnek tűnik búcsút venni ábrándjaitól. Ameddig olcsó alkohollal, nylonzacskóba öntött ragasztó gőzével szét nem dúlja agyát, legföljebb iskolai emlékein rágódhat: honnét olyan ismerős a „jogtalanság a legrútabb bélyeg” lázító verssora?

2008.