Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről
(Szépirodalmi 1991)
Az ősképek képmásairól szóló bevezető, valamint a nemi szerepekről és a nemek princípiumairól tartott előadás jegyzetei mellett a karcsú kötet rövid utószava keretezi a Fidesz Akadémián elhangzott dolgozatot. De még e huszonkét oldalnyi elmélkedés sem foglalkozik a címben megjelölt tárggyal, csupán az arról folytatott értekezés nyelvi lehetőségeivel. Amint szerzőjük meggondolásainak taglalásakor, úgy névleges kifejtésük során is az előzmények, illetve a szellemi körülmények számbavételére összpontosít. A témára vonatkozó állítása mindössze egyetlen bekezdésnyire zsugorodik: „A lélek szenvedése pedig nem vélhetően, hanem valóban elválaszt bennünket más élőlényektől. A szerelem ebbe lép, kísérletet tesz az összeköttetésre.” (151. l.) E záró mondattal sem tudok mihez kezdeni. Ha akként fogalmazna: szorosabbra fűzi a lazuló, esetleg már szakadozó szálakat, illetve a megszűnt egység újrateremtésével próbálkozik, talán érteni vélném, gyönge eszemmel viszont föl nem érhetem, mibe lép a szerelem és miként kapcsolná egybe ott az önreflexióval bíró és a kevéssé reflektált organizmusokat.
A szerző többször is kinyilvánítja: nem pályázik tudományos babérokra, szépíró, tevékenykedése során kizárólag a művészi követelményekre ügyel, nem törődik a diszkurzív logika szabályaival. Jean Gebser nálunk jószerével ismeretlen korszakolását idézve például hol szinonimaként használja a mitikust és a mágikust, hol eltérő időszakok jellemzőjeként, és egyetlen szót sem veszteget a svájci kultúrfilozófus föltevésére, a mentális jelent követő sajátos egyesítés teóriájára, ami kevéssé nyerhette el tetszését, mivel az ilyen, történelem végét beharangozó, zárt fejlődéselméletek vírusa ellen többségünket rég beoltotta a marxizmus hosszan tartó, korlátlan uralma. Különféle eszmetöredékek között szeszélyesen kanyarogva egyszer remek jeleneteknek örvendezhetek, máskor kifejtetlenül hagyott és nehezen értékelhető gondolati szilánkok közt botladozok. Kínnal-keservvel próbálom meglelni az innét-onnét fölkapott elképzelések érvényességi pontját, az iménti példánál maradva nem tudom megítélni, hogy valódi korszakoknak tekintsem-e az általa megnevezetteket vagy inkább attitűdöknek, melyek történelmünk minden pillanatában jelen vannak. Nádas szemlátomást az előbbihez húz, noha maga szolgál a legjobb ellenpéldával, mikor fölveti, hogy Szókratész volt az első mentalista.
És nemcsak széles körű műveltségének fragmentumaival hoz zavarba, hanem bölcselőként is, valahányszor türelmetlen gesztussal félresöpri apró megfigyeléseinek sokaságát egy új aspektus kedvéért, ügyet sem vetve tettének következményeire. Hosszan értekezik az önreflexióról, és nem akarja észrevenni saját projekcióját: maga is egy a jelenlévők közül, aki saját föltevéseit vetítené a többiekre, noha szépíróként pontos helyzetismerettel bír, és ábrázolóképessége, láttató ereje csorbítatlan. Aki ennyi gondot fordít a lélek dinamizmusára és lehetséges kapcsolatrendszereire, továbbá helyesen észleli, hogy „kölcsönösen bámultuk és kölcsönösen lehülyéztük egymást” (124. l.), annál meghökkentő botlásnak tűnik egy afféle sommás kijelentés, hogy a szeretkezés eleve nem más, mint „színtiszta rituálé” (142. l.). A helyükről kimozdított filozófiai töredékek és a kalandos spekulációk fialják azután a kevéssé átgondolt ötleteket, mint a személyes öntudat azonosítását a szociális egyezmények mentén kialakított személyes jogtudattal (40. l.), melyre a jelen káoszáról alkotott teóriáját építi. Személyes világképünk megalkotása egyelőre még viszonylag szabad – vagy annak látszó – tevékenység, és elméletileg senki sem utasíthatja felebarátját, miben higgyen, vitatható nézetrendszerénél jobban foglalkoztatnak tehát az irodalmi teljesítményét meghatározó elemek. Előadása az égi és a földi szerelemről utólag jól kivehető jóslat későbbi műveinek bizarr vonásait illetően. Noha ekkoriban még hezitál, hogy önmagunk megértése érdekében kívánatos-e másokat megbotránkoztatni (40. l.), már úgy tartja: „a mentális kultúrában a normák megsértése lesz az önismeret normája” (48. l.), és mivel napi gyakorlatában is észleli, mekkora hatással bírnak erotikus szövegei a kéziratával dolgozókra, illetve mennyire nélkülözhetetlen a megjelenítés dinamizmusa, a Párhuzamos történetek durván obszcén jeleneteinek megírásakor enged a kölcsönvett teória, valamint a személyes praxis serkentésének.
Írói bravúr Az égi és a földi szerelemről nyelvfilozófia értekezést imitáló megformálása éppen úgy, mint finom elemzéseinek tömege. Sokáig tart, amíg ráeszmélek, hogy ez csupán egy Alkibiádészi félrehallás a részemről, Nádas Péter ironikus kedveskedésével „le bruissement de la langue”, jól sikerült nyelvi zsongás.
