Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története

(Szépirodalmi 1966)

            Az állítólag már helyreállított kiadás hiányában nem kommentálhatom Rigó Béla cenzúrára vonatkozó állításait, de nélkülük is éppen eléggé tanulságos e félrevezető műfaji meghatározású, lírai önéletrajz. A szerzőről szólva jogosan emlegetik az álmokkal átszőtt realizmust, mivel az Egy önérzet története legföljebb annyiban tartozik a fikciós műfajok sorába, amennyiben minden memoár az. Gelléri persze fütyül a mentegetődzésre, személyét sem emelné mennybe, öntetszelgés helyett az aggodalom hangján szól – mainapság meglepően korainak tűnő, számára mégis túl későn érkezett – elismeréséről, mint aki nem tudja eldönteni: írónak tartsa-e magát vagy már csak egy hajdani zseni emléke? Gyötri a bizonytalanság: a Baumgarten-évdíj és hasonlók elfogadásával nem követett-e el csalást, elvégre mi köze az eleven irodalomhoz? Egyáltalában volt-e valamilyen kapcsolata vele, mikor az alkotás örömét élvezte és nemigen ügyelt műveinek közönségre gyakorolt hatására? Kedvvel emlegeti korábbi erotikus egzaltációját, amivel szüntelenül, különösebb meggondolás nélkül dolgozott, és sajátos írói módszerét magyarázza: „hadd írjam én e sok felesleget, míg egyszer felszínre jut a legfontosabb vele” (313. l.), elvégre „mi a végső kívánságod? Hát éppen ez, hogy megmagyarázhatatlan maradjon az, amit talán a legeszesebb magyarázat sem tudott volna betegségmentessé tenni” (335. l.). Éretten belátja, hogy a példaképek mindössze erősítők, nem valók utánzásra: „miért lennél Tolsztoj, amikor Gelléri is lehetsz?” (326. l.) A racionális világkép az ő korában is ellehetetlenült, reménységét egyedül a fatalizmus táplálja: „kiemelt a nemtőm, most is elébem áll és kivezet. Kivezet a végső rontásból, s nem engedi kihűlni a számat, amíg csak el nem beszéltem minden forróságomat” (332. l.), csalárd módon azonban becsapta a szerzőt, mivel Gelléri sem kerülhette el a végzetet, a gunskircheni koncentrációs tábor felszabadítását ugyan megérte, a flekktífusz azonban leterítette.   

         Hajdani tanúságtevők és a hisztérikus hangú mostani számonkérők (mint például Márton László) rációt provokáló sorai után Gelléri Andor Endre félbemaradt visszaemlékezése az első, amelyik írói erényeinél fogva képes a magyar zsidóságban máig ható félelemnek érzékeltetésre, az önérzet megtörésével gyilkoló rettegés felidézésére, ami arra szorít egy bivalyerős sportolót is, hogy szó nélkül tűrje a rárontó csőcselék ütlegeit, és nemhogy támadóinak leterítésére, még a védekezésre se gondoljon. Jóakaróiban és támogatóiban, ahogy az önálló kötetre bíztató Németh Lászlóban, vagy a rangos kitüntetésékkel munkáját elismerő Babitsban is ellenséget, vagy legalább gyanús idegent lásson. Kalocsai kirándulásán kétféle tapasztalat ütközik: a bőrkabátosok kegyetlenkedésére pogrom válaszol, és a kedvese után siető ifjút a művészetpártoló helyi hatalmasságoknak kell megoltalmazniuk. A baloldali érzelmű, kommunizmustól azonban idegenkedő író értetlenül és rémülten mered a számára fölfoghatatlan indulatok szűnni nem akaró tombolásába, aminek megörökítése apránként kisajátítja az önéletrajz lapjait: „munkatáboraink történetét akartam megírni” (330. l.). Utóbb ezt tűzi ki céljául, noha szíve szerint másról sem szólna, mint az írás boldogságáról. Szomorúbb látleletet annál, mint amit Gelléri örökül hagyott, elképzelni sem lehet egy korról.

*