Add tovább?

            Minduntalan belém kötnek, és nem tudom kivédeni e váratlan támadásokat. Korántsem az ápolatlanul kódorgó tébolyultaktól elszenvedett incidensek bántanak, az ittas bajkeverők garázdasága sem nyugtalanít jobban a politikai hatalom oltalmában „szakszerűen” intézkedő egyenruhások föllépésénél, az olyan atrocitásokra panaszkodom, amelyeket tisztes családanyáktól és apáktól szenvedek el, kik gyötrött arccal állnak a pult mögött vagy ülnek a kassza mellett, és míg ügyeimet intézem, hirtelen nekem esnek. Indulattól fuldokolva törnek rám, dadogón, sipítva kérik ki maguknak – mit is? Vádlón mutatnak felém, idegeik nyüvőjére, bajaik forrására: miattam szökik föl a vérnyomásuk, miattam újul ki epegörcsük, én vagyok mindenben a hibás!

            Csakugyan az lehetek, ha újból és újból beleesem a megérteni akarás csapdájába, ha bambán kérdezem: mit követtem el, és egyáltalán miről van szó? Mintha csak e végszót lesnék, máris nyakamba zúdítják életük terheit. Vegyem tudomásul – oktatnak emelt hangon -, szívességet tesznek, mikor velem foglalkoznak. Puszta kérésemért is szégyellhetném magam, nemhogy azért a csekélységért, amit kívánságom teljesítése fejében tőlem kapnak. Ilyen vevőkre, ügyfelekre nincs szükségük. Talán nem dolgoznak éppen eleget? És még nekem áll följebb!

            Lázasan találgatom vétkemet. Belépéskor – úgy emlékszem – hangosan, előre köszöntem, és udvarias hangot ütöttem meg. Öltözetem átlagos, rendezett, egyelőre nem bűzlöm nyomortól, mint ahogy hivalkodóan nem parfümöz be a gazdaság sem. Napi teendőkkel kerestem föl őket, és nem emeltem kifogást személyük vagy viselkedésük ellen. Mi bajuk lehet akkor velem?

            Hiába várom, hogy a tárgyra térjenek. Sűrű indulat fortyog bennük, és vastagon beterítenek megalázottságuk feltörő szennyével, sarával. Míg kérem: csillapodjanak hát, utolsó tolvajnak, piszkos csirkefogónak titulálnak. Acsargó képük lila már a dühtől, és a közeli gutaütés tüneteiként verítékcsöppek fénylenek halántékukon. Mondandómra egyikük sem kíváncsi. Akkor is tovább bugyog fölháborodásuk, amikor beteszem már az ajtót magam mögött, és kitántorgok az utcára.

            Mindannyiszor jó időbe telik, mire összerakom a történteket: megint egy szerencsétlen reményvesztett verné el rajtam a port. Kudarcaiért ilyképpen törlesztene azon, aki kéznél van, és akiről fölteszi, hasonló cipőben járva nemigen árthat neki. Mivel belépéskor köszöntem, míg ő fásultan hallgatott, biztos a jóindulatomban, így merészen rám dönti a lelkében fölgyülemlett mocskot. Amint kiokádta mérgét, megnyugszik talán, és újult erővel fogadja sorsának csapásait. Én pedig bátran továbbadhatom, amit rám ragaszt. Belerúghatok az első, utamba került védtelenbe, megalázhatom a rám szoruló kisgyermeket, aggot, egy másik kiszolgáltatottat.

            A tárcámban kotorászok, mégis csak tartozom egy százassal a szemben araszoló koldusnak.