Az SZDSZ bukása
(Válasz Retkes Attilának)
Egy bűnben fogant szervezet bukásra van ítélve. Márpedig az SZDSZ-t hazugsággal, gyávasággal és becstelenséggel hozták létre. Hazugsággal, mert alapító ülésére a Hálózat szervezetén belül, ám annak tagjait megtévesztve, tudtukon kívül és zömük távollétében került sor. Gyávasággal, mert a puccsot vezénylő Kőszeg Ferencen kívül a pártalapításon egyetlen ismert ellenzéki hangadó sem jelent meg. Nem volt ott Demszky Gábortól Kis Jánoson át Tamás Gáspárig senki, azon vélelmezhető okból, hogy ha a kísérlet megbukik, menthessék a renoméjukat: nem is tudtak arról, mi készül. Becstelenséggel, mert - mint utóbb kiderült - a szükséges anyagiakat az ellenzék egészének küldött emigráns támogatásból csípték le, vatta gyanánt pedig a Hit-gyülekezet tagjait szerződtették.
A bolsevik módra gründolt párt a továbbiakban is elődeihez hasonlóan működött. Kimunkált elképzelése nem volt azon felül, hogy a hatalmat megragadja. Vezetői szilárdan hitték ugyanis, hogy az első szabad választás során rájuk bízzák majd az ország irányítását. Úgy érezték, bátor ellenzéki fellépésükkel kiérdemelték a bizalmat, és jog szerint nem is illethet mást a kormánypálca, mint őket. Vereségük nyomán nem egy voksolásban csalódtak, hanem az egész magyar népben, amelyik nem mutatkozott elég hálásnak mindazért, amit érte tettek, és helyettük a diktatúrával gyakorta kollaboráló MDF-eseket juttatta bársonyszékhez.
Arra a következtetésre jutottak, hogy ez a bagázs nem érdemli meg őket. A méltatlanná vált köz java helyett eztán majd a saját javukon munkálkodnak, amihez viszont mégis csak hatalomra kellett jutniuk. Legott kiegyeztek az állampárt utódszervezetébe tömörült egykori ellenfeleikkel. Az MSZP pénzt, technikát és aktivistákat kölcsönzött, ők meg egy alkalmasnak látszó ürüggyel szolgáltak: az emberi jogok védelmében létrehozták az esernyős chartát, ami tetszetős alkalmat kínált a nagy összeborulásra. Aki nem papírozott, erkölcsileg és anyagilag lehetetlenné tették. Vagyis elkövették a legfőbb bűnt: elárulták elveiket, szimpatizánsaikat és múltjukat.
Cserébe részeltek a hatalomból és nagy kanállal merítettek a javakból. Pályájuk magasba ívelt, egyetemi tanárok, miniszterek, főhivatalnokok, befolyásos pénzemberek lettek, és miközben az ország lakossága elnyomorodott, saját életnívójuk elérte a nyugati középosztály átlagát. Így már elégedetten szólhattak a rájuk tört szabadságról, ahol bármit elérhetnek, ahol minden ajtó megnyílik előttük. Magánérdekű megjegyzéseiket a kezes sajtó azonnal világgá kürtölte, a múltat engedelmes famulusok a javukra írták át, ők meg nyakra-főre kitüntették egymást. Közben elveszítették a valóságérzéküket, még kádereik lemorzsolódására sem ügyeltek. Sőt, örömmel váltak meg kerékkötőiktől, szélnek eresztették korábbi elnöküket is, mivel azt hitték, nincs szükségük a választókra, majd ostoba szövetségeseik szállítják a voksokat.
Ahogy hízott a vezetés, úgy fogyott a párt. Hovatovább már csak a közvetlenül belőle, vagy általa egzisztálók tartottak ki, akik egyre pimaszabbul tömték zsebüket, és mohóságukkal elriasztották azokat is, akik a liberalizmus iránti rokonszenvüket nem tudták másként kifejezni, mint az SZDSZ anyagiasságának kelletlen mentegetésével. Egy puccsal hatalomra törő tébolyult ámokfutásának elvtelen és ostoba támogatásával azután végképp lenullázta magát a párt.
Szégyenletes, hogy mire jutott húsz esztendő leforgása alatt. Névleg törekvései rendre balul ütöttek ki: jó időre lejáratta a szabadelvűség eszméjét, eloszlatta a hatalomváltáshoz fűzött reményeket, és megfosztott a jobb jövőbe vetett bizalomtól. Csak keserűséget okozott, örömet azonban nem.
