Naplótöredék 2006-ból

            Nyomorultul érzed magad? Talán nyomorék vagy? Látra nincs bajod. A tested ép, még nem hülyültél el, csak a kedved szegett. Egyszer, még 1988-ban úgy érezted: érdemes volt megmaradnod, aztán hamar lekopott szemedről a fénymáz. Nem jutottál közelébe annak, ami éltessen. Pedig valahol van, jól tudod, és jártadban-keltedben néha elébed villant egy mosolya a provance-i tájból, Genf kitelt nyugalmából, a hullámzó tenger tajtékából, vagy az Alpok szélfutta bérceiről. És még annyi elképzelt tájról: az óceánról, Tahitiiről, Pápua-Új Guinea vidékéről, a Húsvét-szigetről, az Amazonas még kiirtatlan őserdeiből, Közép-Afrika vadrezervátumaiból vagy éppen a megszállt Tibet ormairól, esetleg a népek katlanából, Indiából. Sohasem látod meg, igazad volt-e. Körülkerít, bezár a közöny, a hazugság, a szegénység és az erőszak. Sehová sem mozdulhatsz innét. 

*

            Milyen szomorú lehet egy karitatív gesztus! A ház előtt ácsorgó rohamrendőröket kávéval, vörösborral, üdítővel kínálgatják, elvégre derék, becsületes emberek. Éppen egy hete tartják lezárva az utcát, hogy megvédjenek attól, akivé válnál, ha mernél, vagyis önmagadtól. Jóindulatú gesztusuk honorálásra érdemes!

            Korosodó cigányasszony lejt a kordonhoz lányaival. Kezükben tálca, azon fekete, miegymás. Ismerősek a mozdulataik, tartásuk, amivel közelítenek, jellegzetesen falusias negéd ez, idegen hatalmasság kegyeit nyernék meg vele. Ugyan mit várhatnak a vitéz uraktól, vagy - bizalmasabbra fordítva a szót – a fiúktól? Nem leled cselekedetük rúgóit, közvetlen hasznuk ugyanis nincs, nem lehet, mivel őket sem engedik át, ahol más nem mehet keresztül. Nagyobb biztonságra vágynának? De mitől riadhattak meg, ha errefelé fia kődobálót sem láttak? Vajon mitől tartanak, valaki bogarat rakott volna a fülükbe, hogy amint levonulnak a rend őrei, máris föltűnnek majd a fajüldözők - hatvankét évvel és néhány politikai változással az 1944-es pogromok után? Esetleg a kollektív tudattalan hajtaná őket az utcára, és azzal előznék meg a bajt, hogy az agresszorhoz hajolnak: veletek vagyunk, csak ne bántsatok?

            Miféle polgárháború ez polgárok nélkül?

            Az elütő túlélési stratégiák küzdelme. Egyikünk a hagyományok népéhez fordul, vele keres szövetséget, mivel úgy gondolja, Magyarország a magyaroké, és annyi megaláztatás után - ha elszakad a cérna - velük tart, mivel hozzájuk tartozik, a nyelvüket beszéli, kultúrájukban honos, példáin buzgott és nekik dolgozott teljes életében. Másikunk a mindenkori uralkodóhoz húz, bizalmát annak jóindulatába veti, mivel úgy tanulta, fennmaradási esélyeit csupán azzal növelheti, ha csatlakozik a győzteshez.

            Fölsorakoztok egymás ellen, csak azt nem tisztázzátok előtte, hogy mivégre? Mitől féltek annyira, hogy engedtek a megosztási kísérletnek? És mit érnétek el a diadalotokkal? Jövőjén, elérendő célján egyikőtök sem töri fejét. Ahogy nem gondolkodtok a múlton sem, melynek hajdani jelmondatát akként korszerűsítenétek, hogy: ne csak őrizkedj vele, szeresd is rabtartódat!

             Micsoda nyomorúság.

*

            Ettől tartottál a feszültség kicsattanásakor is: mi lesz, ha vége a pillanatnak? Hogyan viseled el a csalódást: most sem teljesült honfitársaid vágya és örömük elhamarkodottnak bizonyult? Még hogy forradalom? Vajon leitta-e magát az a középkorú férfi a Szabadság téren, aki széttárt karokkal sírt örömében, vagy már egy kóterben szánja-bánja hibás helyzetértékelését? És te, aki abban sem hittél, ami elébed tárult, vajon elég muníciót gyűjtöttél-e a kilátástalan évek túléléséhez? Hová mehetnél innét és hogyan, újra csak ez foglalkoztat - üres szócséplés gyanánt, álló nap. Eltékozolt idő következik megint. Lecsukódik a szemed.

*

            Mintha fogoly volnál otthonodban. Rendőrök posztolnak házad előtt, vasráccsal kerítik el az utcát, éjszakánként harsányan randalíroznak. Kihez apellálnál? A pórul járt szerencsétlenekért sem tehetsz semmit, kiket fölhajtottak a közelben. Mutatják: ők az urak, és mocskot hagynak mindenütt. Kiszakítják a jelzőtáblákat, lerúgják a szemetest és ellopják a korlátot. Nemcsak az úttestet szállják meg, hanem vastagon belerondítanak a lelkedbe is. Szagold bűzüket! Mi egyebet tehetnél? Nincs hová fordulnod, ez a szülőhelyed, itt rekedtél, fogoly vagy újra, a saját hazádban.

*

            A szenilitás népbetegség, egyes, minősített eseteiben erkölcsi kór. Hajdani ismerősöd ma kitűnteti és pénzjutalomban részesíti „a randalírozó, vandál tömeggel” szembeszegülő, „az alkotmányos rendet, a polgárok békéjét védelmező” rendőröket. Közben emlékeztet rá, hogy utoljára ötven éve fordult elő hasonló helyzet. Alighanem az 56-os forradalomra utal e jeles évforduló előtti napokban. Talán nem tekinti már a szabad, független, demokratikus Magyarország megalapozójának október huszonharmadikát? Néhány órán belül sietve átfogalmazzák e hírt az MTI-ben, neked viszont emlékezetedbe ötlik egy régi történet. Majdnem napra pontosan 23 évvel ezelőtt, 1983. szeptember 24-én ismerősödet egyenruhás rendőrök bántalmazták a nyílt utcán. Könnygázt fújtak szemébe, fejét gumibottal ütötték és rugdosták. A történtek után napokig ápolásra szorult, de a tettesek helyett ellene indítottak vizsgálatot, majd bírósági tárgyalást. Bűnösnek találták „hivatalos személy elleni erőszak bűntettében”. Az ítéletről nyílván megfeledkezett, mint ahogy nem emlékszik többé 1986. június 16-ra sem, amikor hátrabilincselték kezét és véresre verték a rendőrségen, majd - amint földre került - megrugdosták. Akkoriban magad is aláírtál egy nyilatkozatot, melyben követelted, hogy „a magyar állam civilizált önuralommal tűrje polgárainak véleménynyilvánítását” és „a felelős magyar politikai vezetés a jövőben gátolja meg a rendőrség hasonló fellépését”. A posztok azóta fölcserélődtek, a fegyveres erő most őt védi, kit egykor garázda elemnek minősítettek, ő viszont csőcseléknek nevezi, akiket megveret.

*

            Hiába tépelődsz, nem érted a helyzetet. Talán agent provocateurok vették be a volt tőzsdepalotát? Húszan-harmincan legföljebb sodródhattak az árral, igyekezvén megbízatásuk szerint minél több kárt okozni, hogy azután dühöngő őrülteknek minősíthessék a felháborodott tüntetőket, kiket köztörvényes bűntettekért ítélhetnek majd el. Mosolyogsz, mikor azt hallod, hogy ’56-tal bezzegeznek. Akkor sem lehetett könnyebb, vállunkról az eltelt idő azonban levette a megítélés súlyát. A Rádió ostroma – ismételgetik – nem azonos a Televízióéval. Ott lőttek a pribékek, a diktatúra nyíltan hivalkodott erejével, itt meg parlamenti huzavona zajlik, a késztetés és a fölgerjedt indulat viszont hasonló: megelégeltük a hazudozást, a hamis játékot.

            Mitévők lehetnénk, mikor a jog semmiféle eshetőséget nem kínál nekünk? Talán magunkat cseréljük le a hibás törvények helyett, az életet igazítsuk a ferde paragrafusokhoz? Az alkotmány minden eresztékében recseg-ropog, ezért pedig nem a képviselteket terheli a felelősség, hanem képviselőket, akik megalkották, elfogadták és gyöngéit élvezték. A politikai osztály is érzi: vétkes, és retteg, hogy elveszti mézesbödönét. Hallani sem akar az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról, nehogy újra kelljen harcolnia előjogaiért. Maradjunk csak a bejáratott, ismerős szabályoknál, oldjuk meg magunk között, berken belül a válságot! Egyik csoportjuk a status quo fenntartása mellett érvel, ne változzék semmi, kivált a hatalom birtoklása. A másik csoport átrendeződést óhajt, amivel kielégíthetné a kevéssel is megelégedő választókat, és többet részelhetne a hatalomból.

            Huzakodásukhoz mi közöd? A választók alig ezreléke, mindössze néhány hozzád hasonló tépelődik ezen. Kevesen vagytok, hogy erővel kényszerítsétek ki a változást. De még ez a kis tömeg is, ami naponta összeverődik, a rossz szokásokhoz igazodik: hangadói egymással veszekednek, a felszólalások egy főre eső hülyesége rekordot dönt. Az utóbbi évszázad minden félresiklott ötlete, meg nem gondolt gondolata, téveszméje, balhite hangot kap. Bármennyire elkeserítsen is kortársaid intelligencia-tesztje, türelemmel viseled a megpróbáltatást, elvégre nem ők tehetnek róla! Bár eredménye téged sújt szomorú, bánat verte peremvidékén Európának.

*

            Párhuzam 1611-ből, egy hírhedt boszorkányperből: „Folyton a bevált módszer: megmásíthatatlan, kész tényeket kell produkálni. A bűnösség látszata teszi a bűnöst. S hogy mindezt valamiféle közösségi megmozdulás vigye előbbre, támassza alá, s mintegy igazolja, erősíteni kell most már az ördög-pszichózist…” (Raymond Jean: Sötét forrás 183. l. Magvető 1978)

*

            A nagydarab púpos rád kacsint. Gyűrött képeslapot tol eléd: ugye szép? A reprodukció csakugyan tisztes iparosmunka, de a korona rajta nem ízlésed szerinti. A Kossuth-címert választanád.

            - Olyat nem kapok – panaszkodik a dadogó, szinte gyerekhangon.

            - Menjen a térre! – tanácsolod a bolondnak. Mosolyog rajta.

*

            Megbénít a hetek óta tartó feszültség. Unod már, hogy semmi mással ne foglalkozz, mint a politikai osztály csínyeivel, pedig nem miattuk, hanem a körötted élőkért aggódsz. További sorsuk forog kockán, és ahelyett, hogy cselekednél, ostoba szócséplést hallgatsz, ők meg lázas buzgalommal rendezik közben szétzilálódott soraikat. Napról napra fogy az esélye annak, hogy emelt fővel, szabadon élj. A nyílt, többé már fügefalevéllel sem takart diktatúra, amiről úgy hitted már: végképp a múlté, újfent izmosodik. Hasonlóképp érezhet a gyerekkorában Duna-partra hurcolt zsidó, aki véletlenül túlélte a mészárlást, és most lépten-nyomon azt hallja: zsidóznak megint. Talán mégsem, hiszen emberi méltóságának meggyalázása pillanathoz kötött, egyszeri, tragikus aktus volt, míg neked valamennyi éved, születésedtől harmincöt éves korodig e megaláztatásban telt. Nem hetek, hónapok bujkálása, esetleg három-négy évig tartó stigmatizálódás méretett ki rád, egész életedet rabolták el, a lehetőségeidtől fosztottak meg, hogy valaha is az lehess, akivé válnod lehetett volna. Ha zsidónak születsz, halálodig nyomaszt egy traumatikus élmény, magyarként pedig naponta ér a sokk, és „nincs kigázolás”.

*

            Régen hallott szörny-fogalmak kelnek életre: államellenes összeesküvés, lázadás, hatóság elleni erőszak. Megtanultad már, valójában mit jelentenek: szembeszegülést az uralkodó párt vasakaratával, azaz szabadság utáni vágyat és törekvést jogaid érvényesítésére. Akár egy ijesztgetésre szolgáló rémregény lapjain, újra fölbukkan a politikai fogoly alakja, amint megbilincselik, ütlegelik, tízesével zsúfolják egy kétszemélyes zárkába, és szünet nélkül fenyegetve ordinárén üvöltöznek vele. Megfontolt ítélkezés helyett a bíróságon megint erőt demonstrálnak, szakmányban osztogatott súlyos ítéletekkel félemlítenének meg. A milliárdokat síboló szélhámos szabadlábon védekezhet, a véleményének hangot adó tűntetőt viszont az előzetesből börtönbe hurcolják. Sötét és szennyes dolgok zajlanak e politikai játszma hátterében.

*

            Máshoz nem fordulhatván írsz az állam elnökének. Mivel nem bízol a postában, leveled magad kézbesítenéd, ha a kapuból mindjárt vissza nem fordítanának.

- Kitől jön? - szegzik neked a meghökkentő kérdést.

- Magamtól – feleled indignálódottan.

Akár egy futóbolondra, úgy tekintenek rád. Értésedre adják, csak szervezetek üzeneteit vehetik át, természetes személyek levelét nem.

- De hát ez az elnök címe!

Mit se tesz. Add föl postán, vagy vidd el a Balassi Bálint utcai átvevőhelyre, a Duna túloldalán!

Ameddig két átszállással odáig jutsz, a diszkrimináción füstölögsz: a működésképtelen szervezetek eleve fölébe helyezik magukat annak, akiért létrejöttek. 

Pontosan délre érsz a kapualjban megbúvó portásfülkéhez, ahol egy kiragasztott cédula fogad: ebédidő fél egyig. Miközben sétálgatsz az utcán, szemügyre veszed a hivatal réztábláját. Egyetlen utalás sincs az elnökre, igaz, arra sem, hogy ebédidőt tartanának.

*

            Mintha örvénybe kerültél volna, gyorsulnak az események. Előbb országod miniszterelnöke hivalkodik azzal, mekkorát hazudott, majd a volt belügyér, a jelenlegi területfejlesztési miniszter osztja meg csókosaival galád kis tervét a választásokon megnyilvánult népakarat felülírására. Egy nappal később már a honvédelmi tárca birtokosa kuncog saját koalíciós partnerén: mennyire összetöpörödött! Olyan jelentéktelenné vált – veti oda -, hogy ideje volna lecserélni.

            A szövetséges kispárt vezetőjét nyomban körülsereglik a riporterek, véleményét firtatják a nyilatkozatról. Ő meg arról biztosítja társat, hogy az efféle szavakért egyáltalában nem haragszik, mivel számára az együttműködés mindennél fontosabb. Csupán annak révén maradhat hatalmon, különben a fejét veszik.

*

            Az álomtalanság elől gondolataidba menekülsz. Élettelen tájon botorkálsz, lebombázott utcasorok, kietlen romok közt. Helyetted a képzelet alszik, és elmulasztja benépesíteni világodat. Unod magad és mások társaságát. Mindenki rejtőzködik, vagy könnyen átlátható játszmákba bonyolódik. Nyereséget söpörne be, te meg közben az élet jeleit fürkészed, vagy csak ifjúságodat látnád viszont? Halottak vagytok mindnyájan, legföljebb nem vettetek még róla tudomást.

*

            Azok a baljós előérzetek! Azt hiszed, itt a vég. Számodra már nem jöhet semmi jó, és várod, mikor ér el mormogásod a halál fülébe. Teljesítse be a jóslatot! Ez a legkevesebb, amit tehet. Másnap aztán örülsz, ha felébredsz, és tovább élsz, dolgozol. Valamin piszmogsz éppen, aminek elkészültét reméled, noha a legkevésbé sem bízol abban, hogy szükség lehet rá, vagyis értelmes, hasznos az erőfeszítésed. Ám bosszantana, ha sok szemetet hagynál magad után. Hogy mennyi a túlság, megítélés kérdése, miként az is: utódaid mit nem minősítenek hulladéknak. Döccenő, hibás soraid, félbetört, lenyakló gondolataid, kisikló mondataid nem kerülhetik el sorsukat, készséggel belenyugszol végzetükbe, de mi lesz a többivel? Eljut-e bármi is közülük egy ismeretlenhez, vagy csak azok lapozgatnak majd fáradtan, akik számára minden szavad ismerősen unalmas?

            Baljós előérzetek késztetnek munkára, egyébként nem tudnál mitévő lenni, és rég végeztél volna magaddal. A rosszhiszeműséged ment meg, fenntart és átfűt a kilátástalanság, váltig dicsérhetnéd tehát a rosszat, bár olykor, és egyre gyakrabban próbálkoznál mással is, hogy érezd, milyen henyélni rút szibaritaként a jólétben fuldokolva. Neked legyen mondva!

*

            Örömest nekivágnál, hogy itt hagyd e remények nélküli világot. Ahol mindig azt hirdetik: maradnod kell, hogy fáklyája legyél más fényteleneknek, mert vakon nem bírnak meglenni, és félő, a kedvükkel egyetemben ők is elmennek. Légy a rabszolgák bizodalma, tartsd ébren és lehetőség szerint növeld kitartásukat, hogy tovább dolgozzanak és újra megsarcoltassanak. Cserébe a halálod után majd szépeket mondanak rólad. Te meg élni szeretnél, szomjasan, mohón kívánod az egyetlen egyszer megismerhetőt, a soha meg nem ismételődő tapasztalatot. Elmaradásáért nem vigasztal semmilyen hazugul míves nekrológ, személyed, munkád kései felstilizálása. Ott a hazád, ahol élni engednek, ahol megértéssel, esetleg szeretettel vesznek körül, és nem ölnek, pusztítanak, gyűlölnek, vagy taszítanak félre egy vállrándítással. Hol a hazád? Szeretnél rálelni, mostanában nem találod.