Közlemény
Tiltakozom amiatt, hogy a Magyar Rádió megvédésének örvén a rendőrség napok óta megszállva tartja az Intézményt, és éjszakánként oda gyűjti a környéken elfogottakat. Ez az állapot összeegyeztethetetlen a média szabadságával és egy kulturális intézmény méltóságával.
Budapest, 2006. szeptember 22.
Szomszédom, a műveleti központ
- Egy hisztéria krónikája -
A közrend hivatásos védelmezői rendszerint elkerülik a Magyar Rádió környékét. Csupán március 15-én tüntetik ki figyelmükkel, amikor – távol légy, alacsony tömeg! - lezárják a Bródy Sándor utcát, nehogy bárki is a miniszterelnök, vagy más, a Nemzeti Múzeumnál koszorúzó közjogi méltóság látó- és hallókörzetébe kerüljön. Mihelyt az említettek eleget tettek protokolláris kötelezettségüknek, köztereinket ismét birtokba vehetjük.
Hogyne keltene feltűnést néhány rendőrautó a Szentkirályi utca és a Puskin utca sarkán! A televíziós ostromot követően vaskorlátokat pakolnak le a platóról, hamarosan már rohamrendőrök rekesztik el a forgalmat. Vajon mitől tartanak egy csendes köznapon? A miniszterelnök pökhendi beszéde miatt permanens tűntetés zajlik ugyan, lemondását azonban nem itt, hanem a Parlament előtt követeli a tömeg. Miért fáradna idáig, talán a szimbolikus politizálás helyszínei közé sorolódnék ez az intézmény? Való igaz, 56-unk történetének egyik fordulópontja volt itt, de a fegyveres harcot azóta fölváltották a zsákmányszerző politikai küzdelmek inkább az értelmiségi egzisztenciát, semmint a fizikai létet veszélyeztető formái. Az MTV megrohamozásának tanúsága szerint pedig a hús-vér valóságon aratott győzelmek politikai jelentősége elhalványul a látszatvilág diadalai mellett.
Az Intézmény köré mégis védelmi gyűrűt fonnak: a Szentkirályi utca felől 5-6 vasrácsot kapcsolnak össze kordonná, csakhogy a paneleket nem az ilyen ódon utcákra méretezték, a korlát átbuggyan a keresztutca frontján. Valamivel könnyebb a dolguk a Pollack Mihály téri félbehagyott garázsépítés sarkán, ott átlósan zárják el a Bródy Sándor utcát. Megszállják a fölvonulási területet, és kiürítik a szemközti foghíjtelken üzemelő parkolót is, a civil autók helyére szolgálati járművek állnak. Rendőrrel telik meg a Magyar Rádió udvara. Talán két-háromszázan lehetnek, teljes rohamfelszerelésben: pajzzsal, sisakkal. Esetleges támadóknak viszont hírét sem hallani.
A kordon mögött fölsorakozó tízfős őrség estére megduplázódik. Kétórás váltásban cserélődnek a vidékről felhozott egységek, akiknek tájékozottságát mutatja, hogy a szomszédos utcák nevét sem ismerik. Szemükből félelem süt. Hiába kérik, nem engedik meg nekik, hogy letegyék nehéz és kényelmetlen ellenzős sisakot, mindössze pajzsukat támaszthatják a földre. Az adóvevők szünet nélkül szólnak, csupán a bejelentkezések stílusa változik a nyolcvanas évekhez képest, akkor madárneveket emlegettek, most Hungáriát mondanak.
Az ostromlók helyett egyelőre csak érdeklődők sétálnak arra. Amint néhányan összeverődnek a Nemzeti Múzeum oldalában, egy csapat fegyveres kitör és elkergeti őket. Vajon miért teszik? Többeket, köztük lányokat is – mint később egy tudósításból kiderül - elhurcolnak. Talán az MTV-és kudarcért vennének revánsot? De milyen elégtétellel szolgálhat békés járókelők, ellenállást nem tanúsító kíváncsiak földre teperése?
Keddből szerdába hajlik már az éjszaka, mégsem csitul az őrsereg kedélye. Parancsszavakat ordibálnak, csattognak-dobognak a szűk, visszhangzó utcán, fütyülnek a környék nyugalmára éppúgy, mint a civilizációs viselkedési normákra. Hamarosan csikk és szemét borítja az utat, szertehányt üres palackok tömege, a leget pedig trágárságok töltik be. Obszcén szavakkal illetik a magányos nőket, a fiúkat meg harsányan hívogatják: jöjjenek közelebb, majd agyonverik őket!
Egyenruhás huligánok szállták volna meg a Rádiót?
A diktatúra erőszak szervezetét 1988 táján a várakozások szerint föl kellett volna váltsa a demokrácia jogérvényesítő- és követő rendőrsége. Noha sűrűn érkeztek jelzések e folyamat elakadásáról, de a figyelmeztetéseket alig vették komolyan. Elegendő készség nem mutatkozott az átalakulásra, és a testület irányítói sem ezt várták tőle. Sajátosan értelmezték a „szolgálunk és védünk” szlogenjét: „kiszolgáltok és megvédtek bennünket akár saját választóink ellenében is”. Az ilyen csoporturalmi követelmény azonban sehogyan sem egyeztethető össze a demokratikus elvekkel, kivált az egyenlőséggel, a korábbi diktatórikus szemlélet így konzerválódott. Aki védi, felette áll a törvénynek. Pro forma úgy tesz, mintha betartaná, valójában a kijátszásán mesterkedik, és ha rajtakapják, mondvacsinált okokra hivatkozik: eszköztelenségére, esetleg alulképzettségére, jóllehet a civilizált viselkedés független a technikai ellátás minőségétől, és az emberi tartásnak sem nélkülözhetetlen feltétele a beható szakismeret.
Hajnaltájt ordibálás riaszt: összekötözött kezű civileket rángatnak a kordonhoz. Falhoz állítják, megmotozzák, majd bekísérik, vagyis leszorított fejjel belökdösik őket a Magyar Rádió portáján. A közszolgálati kulturális intézmény nem gyűjtőfogház, nem rendőrségi gyakorlótér, mint ahogy táborhely, kiképző-központ és harcálláspont sem. Fekvése ugyan alkalmassá tenné ilyen feladatok ellátására is, de úgy tudjuk, már lejárt a diktatúra ideje, parlamenti demokráciában élünk.
Néhány hónapja ’56-ról forgattak itt filmet, az idősebb környékbeliek megborzongtak a láttára. Úgy hitték, többé nem találkoznak fecskendős-kocsival, és könnygázgránátok durranását sem kell hallgatniuk. Márványtábla-felirattá szelídülnek emlékeik. Most azt látják, hogy agent provocateurok bíztatják a sötét Szentkirályi utcába vetődőket: gyertek, fussunk, nyomunkban a rendőrök! Ha a tapasztalatlan fiatal rémületében meglódul, a kordon mögött leselkedők kicsapnak rá, és földre teperik. Azután megrugdossák és behurcolják a Rádióba. Vélhetően hatóság elleni erőszakkal vádolják meg, és bűnügyi nyilvántartásba veszik, mint garázdát.
Szerdán, szeptember 20-án folytatódnak a hadműveleti előkészületek. A főbejárat elé vízágyút állítanak, és két tűzoltófecskendőt húznak ki: egyet a körút felé – arra fordul a vízágyú is, onnét várják a főcsapást -, egyet a Gutenberg tér irányába. Próbát tartanak: spriccel a víz, tántorog az alkalmi főcsővezető. Tízes csoportokba rendezik a sereget, és intézkednek, hogy legyen elegendő pajzs mindenkinél, fedezzék a fecskendőt tartót is. A fal mellé könnygázgránátokat és szifonokat készítenek, az úttest közepére pedig az intézményből kihordott tűzoltó-készülékeket. Háború lesz?
Ellenséges szándéknak azonban továbbra sincs jele. A védők serege mégis gyarapszik. Sorra érkeznek a csapatszállító járművek és járőrkocsik, az éjszakát kutyaugatás veri föl. Alig egy hete, hogy a rendvédelmisek szakszervezete tiltakozó megmozdulást hirdetett, és mekkorát változott máris a rendőrök megítélése! Került pénz, paripa, fegyver! Százezer forintos ostrompénzt kapnak a Televíziónál megsérültek, ami vérdíjnak nevetségesen kevés, ahhoz viszont elegendő, hogy az állomány ne inogjon meg. Talán privilegizált helyzetével kompenzálná vesztességeit? Ha kivételezettsége személy szerint kellemes is minden rendőrnek, aligha kárpótol a családot érő hátrányokért. Hogy valami miatt feszengnek, tanúsítja az elképesztő ingerültség, mellyel a nyilvános helyen végrehajtott intézkedéseik megörökítését fogadják. Ha valamelyik ablakban kamerát pillantanak meg, éjnek évadján csapatostul robognak oda, hogy tiltakozzanak személyiségi jogaik ilyetén sérelme ellen.
Szeptember 22. péntek, nincs jele a pakolásnak. Éppen ellenkezőleg, sorra érkeznek a váltást szállító buszok, és folytatódik a védelem megerősítése. A napközben hatosával dologtalanul ácsorgó, szemlátomást unatkozó társaságot este fél öt tájban fölváltják a harci eszközökkel fölpakoltak. Régről ismert fémre cserélik a Televíziónál csődöt mondott pajzsokat, az arcvédős nehéz fejfedőket pedig valódi acél rohamsisakra. A környéket megtisztítják az esetleg fegyverként szolgáló utcabútoroktól, tárgyaktól. Öten-hatan együttes erővel tépik ki a szomszédos utcák KRESZ-tábláit, kirugdossák helyükből és elcipelik a szemeteseket, és a csak nemrég fölállított kutyavécéket. Egy alkalmi utászcsapat kimerészkedik a Szentkirályi utcába is, ahol szétrugdossák és elhordják a kábelcsere miatt feltúrt járdát övező palánkot, továbbá elfuvaroztatják onnét a sittet, köveket. Minden korlát, figyelmezető jelzés nélkül marad a gödör. A közrend őreit láthatóan nem foglalkoztatja a balesetveszély. Csakhogy a jelzőtáblák hiányában elakad a forgalom, irányítására egyiküknek ki kell állnia. Úgy tűnik, ez a legkevésbé sincs ínyére, mivel káromkodik, akár a záporeső, és kisiskolásokként leckézteti a figyelmetlen vezetőket. Végül elunja. Némi tanácskozást követően inkább vállalják a veszélyt, és együttes erővel visszanyomják helyükre a legfontosabb KRESZ-táblákat.
MIÉP-es demonstrációt hirdettek a Rákóczi térre, és attól tartanának, hogy erre jönnek a tüntetők? Színüket sem látni, mégis egész éjszaka fegyverben maradnak. A környék lakói közül némelyek óvatos fraternizálásba kezdenek. Mosolygós házmesterek söprik el a felhalmozódott szemetet, bort és kávét hoznak a derék fiúknak. Üdítő is kerül a sarki közértből, ne szomjazzanak tovább. A hatalom jóindulatát megvásárló rutinos negéd hivatott az együttélés készségének domborítására. Csakugyan ébresztenek némi részvétet a szolgálatban állók: csupa dologtalan, erős férfi szenved a semmittevéstől. Kínjukban már a gumibottal fociznak, ténferegnek, viccet mesélnek, és a váltást lesik.
Ha begördülnek a Körös Volán autóbuszai, az utazóközönség pajzzsal, sisakban, fegyverrel kászálódik le. A géppisztoly mellett először látni ismétlőpuskát. Mire szánják vajon: gumilövedéket lőnének vele, vagy könnygázgránátot, esetleg sörétet? Életüket veszély nem fenyegeti, minek szerelték fel őket ilyen hadiszerekkel, talán elrettentésül? Ha a sokkal attraktívabb vízágyú sem riasztja el a tömeget, miért futna el éppen a sötétben alig észrevehető kézifegyverek láttán?
Szeptember 25-én, hétfő este fél hétkor újabb vaskorlátokat fuvaroznak a kordonhoz, bordás keresztmerevítés készül. Az egyes paneleket összebilincselik, járműveik számára középen nyitható kaput hagyva. Előkészületeik messze túllépnek azon, amit egy fontosnak ítélt közintézmény védelme indokolhat. Ha a vízművet, vagy a telefonközpontokat vennék körül háborús időkben hasonló erővel, az is túlzás volna, de békében egy rádió ilyetén őrizete már groteszkbe hajlik. Kevéssel a tüntetések kirobbanása után terjedt el a hír, hogy a katasztrófavédelem újonnan kialakított központjába húzódott a kormányfő. Mintha a közelben lenne, vagy az erődítési lázat csupán az önkormányzati választások közelsége okozná?
Szokatlanul nagy a jövés-menés, egész éjjel csikorog a kapu gyanánt szolgáló panel. A fémrudak másnap is panaszkodnak. Újabb kordon épül, immár a második vonal, amint szaknyelven mondják: a védelem mélységben tagozódik. Spanyollovast és botlódrótos aknát egyelőre nem telepítenek még a józsefvárosi Palotanegyed közepén, és elcammog az 56-os emlékmű gyanánt odarozsdállt vízágyú is. A Bródy Sándor utca elején fogadást rendeznek az Olasz Kulturális Intézetben, és kínos látványt nyújtana a diplomatákra meredő cső. A követségi autók érkezésekor hirtelen megritkul a szolgálatosak sora, alig lézengenek már az üres utcán, zömük visszahúzódik a Rádió épületébe.
Idilli kép: zsákba gyűjtik a szemetet. Hazánk Európai Uniós állam, fővárosa pedig – mint Budapest főpolgármesterének választási szlogenje állítja - a szabadságé. A bágyadt őszi napsütésben apró kozmetikázás zajlik: a Rádió tömbjének déli sarkán húzódó egykori Károlyi palota épületén fémlemezzel borítják a földszinti ablaksort. Talán az irodalmi osztály költözik oda – „Bebádogoztak minden ablakot”? Az Öt Pacsirta utca felől fém konténerekből emeletes zárófal épül.
Szeptember 27-én megfogyatkozik a délelőtti őrség, kevesebb a szolgálati jármű. Az intézmény udvarába pillantva bizton hihetnénk: átlagos köznap lehet. Egyenruhás sehol. Csitul a hisztéria? Megnyugodott vezetőink zaklatott kedélye, vagy csak a naptárt forgatták és ráeszméltek, milyen közel a választás? Egy „sikeres” és „mosolygó” Józsefvárosban csakugyan nem jó üzenet az erődépítés! A kerület első választókörzetének békéjét e véget érni nem akaró rendőri erődemonstráció oly mértékben zavarja, hogy kérdés: egyáltalán érvényesnek tekinthető-e a voksolás?
A környező utcákon tovább szorgoskodnak: mintegy húsz méterrel hátrébb vonják a Gutenberg tér felőli kordonokat, így talán kevésbé szembeötlők. A Bródy Sándor utca nyugati felén viszont ugyanazon lendülettel előretolják, és lezárják a kereszteződést. Múzeum körúti feléből éppúgy zsákutcát formálnak, mint a Puskin utcából. Korábbi céljuk talán az lehetett, hogy elrettentsék képzeletbeli támadóikat, pillanatnyi igyekvésüket azonban mi sem indokolja. De akármi vezesse is e változtatások kiötlőit, hosszú távra rendezkednek be. A paneleket ismét összebilincselik, és ezúttal már a hátsó vonalnál is bordás megtámasztást alkalmaznak, azután a szomszédos épületek tulajdonosainak engedélyét ki sem kérve mélyen a falba süllyesztett horgokhoz rögzítik építményeiket. Bőszen fúrnak-faragnak, és kettős kapuzattal látják el védelmi rendszerüket, ami a daruval lepakolt beton terelőelemekkel együtt immár három sorossá bővül. Amennyiben autók, tankok, bulldózerek támadására számítanak, vélhetően még további erődítés munkálatok várhatók.
Mint ahogy ez szeptember 28-án, csütörtök délelőtt be is következik. Fémlemezzel burkolják a kordon alját. Kő vagy Molotov-koktél ellen? Költséges passzió. Oka továbbra sincs. A feltorlódott kocsisor megfélemlített sofőrei is csak fojtottan káromkodnak.
„Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!”
- hallik viszont az Olasz Kulturális Intézet 56-os tanácskozásáról, alig néhány méterre a hármas kordontól.
Pénteken, szeptember 29-én először hasznosítják a tűzifecskendőket: erős sugarukkal mossák csatornába a fölhalmozott mocskot. A víz- és a csatornázási művek persze aligha örvend e „férfias” takarítási módnak, de a Bródy Sándor utca tagadhatatlanul felüdül.
Következő nap kampánycsend, amihez jó előkészítő a hajnali zenebona. Unalmukban ugyanis rádióznak a védők, figyelmeztetésre azonban elzárják a készüléket. Reggel hegesztőpisztoly surrog, sziszegése arról árulkodik, hogy az Intézmény főfrontján is bebádogozzák az ablakokat. Ekként a múltheti sürgölődés sem lehetett véletlen, akkor ugyanis a falra szerelt hulladékfogót távolították el, melyet első ízben az 56-os film forgatásakor bontották le. Ennyi pénzen és ilyen buzgalommal akár a régóta esedékes, de máig halogatott homlokzat-tatarozást is elvégezhetnék!
Napközben már csak négyesével ácsorognak a kordonnál, tevékenységük kimerül abban, hogy beengedjék az igazolványukat felmutatókat. Költséges portaszolgálat! Este kelve viszont megduplázódik az őrség, nehogy az éj leple alatt rajta üssenek – de kik is? A hivatalos magyarázat késik. Nem tudjuk, hogy milyen elfajzott hallgatóságtól védenék a kulturális intézményt.
A hisztéria jellegzetes tünetei mutatkoznak: három hét múlva október huszonharmadika, amire a „pesti srácok” jó előre beígérték a kormányzat megszégyenítését. Nem engedik úgymond emlékhelyeikhez a regnáló hatalmat, ekként fosztják meg a médiaszereplés alkalmától. Most karhatalom zárja el az elődjével harcoló forradalmárokat egykori küzdelmük színhelyétől. Groteszk helyzet, abszurd logika, bizantin érzéketlenség.
És mennyit kóstál az otromba játék? Csupán a zár alá vett terület naponta betöltetlenül hagyott parkolóhelyeinek bére hány ezerre rúg! És mibe kerül a forgalomelterelés, a környék lakóit ért környezeti ártalmak, a hatalom moráljának és renoméjának kopása? Számottevő lehet a közvetett kár is, melyet a közlekedés-irányításától, a bűnügyek vizsgálatától, a hivatalos teendők végzésétől elvont rendőrök hiánya okoz. Ha az ostromállapot elrendelőinek és fenntartóinak egyéni számláját terhelnék meg vele, még mindig az út közepén nyújtóznának-e az egyenruhások?
A világ egyik mintaadó államszövetsége, az Európai Unió tagjaként egy dél-amerikai, vagy fehérorosz város szokott látványosságaival traktáljuk a turistákat. Újra tanulhatunk olyan ódon fogalmakat, mint az államellenes összeesküvésé, a lázadásé, ismét felbukkan a politikai fogoly kategóriája is, ami egy demokráciában értelmezhetetlen. Szembeötlők a méltatlan bánásmód jelei, hiszen a közszolgálati Rádiót sáncolják el. Közvetlen munkatársain túl mindnyájunkat megaláznak, amikor elrekesztenek saját fórumainktól.
Október 8-án, vasárnap este éktelen zenebona támad: mintha kasztanyetták csattognának bizarr ritmusban. A hang bezengi a környéket, forrása azonban meghatározhatatlan. Hallja a véderő is, de mit sem tesz ellene. Késő éjszakáig tart, és csupán hajnal felé ül el a titokzatos lárma.
A negyedik hetébe lépett ostromállapot végre kicsalja az első felelős vezetőket: október 9-én hétfő este két öltönyös száll ki egy elegáns autóból. Az őrség feszesen tiszteleg előttük, az urak pedig joviális mosollyal elegyednek beszédbe a vezénylő tiszttel, majd a parkolóhoz sétálnak, hogy ellenőrizzék a készültséget. Látogatásuk eredménye másnap délután mutatkozik: résnyire nyílik a palánk, és eltűnik mögüle a szolgálatos poszt, így – legalábbis gyalog – már szabad az átjárás. A rendőrök persze maradnak, autójuk az Andrássy Egyetem oldalában parkol, és nincs jele a hadfelszerelés elszállításának, mint ahogy az útakadályok felszedésének sem.
Október 12-én késő délután végre elemeire bontják és elhordják a kordont. Már csak a betonterelők hevernek az úttesten. Talán feledékenységből maradtak ott, vagy örök időkre lezárják a Bródy Sándor utcát? A földszinti ablakokat is megfosztják háborús burkolatuktól. Észrevették volna, hogy nem lőnek? A látványos védekezést kevésbé mutatós támadás követi: az ORTT vizsgálat alá vonja az intézményt, amiért tudósított az MSZP zárt üléséről, és egyes - nehezen értelmezhető - hírek szerint felügyelet alá vonják a hírszerkesztőségét. Ugyan ki és hogyan? Jogi alapja ennek már nincs, a cenzúrahivatal is megszűnt. Kinek van akkor ilyesmire módja, felhatalmazása, jogosítványa?
A járőrkocsi négy egyenruhás utasával - für alle Fälle - továbbra is ott parkol. Kártyáznak, újságot lapozgatnak, unatkoznak a benne ülők. Később már autó sincs, csupán gyalogos őrség cirkál a háztömb körül. Szilárdan tartják viszont a hátsó, Múzeum utcai frontot kordonostul, konténerekből emelt bástyástul.
Másnap este elfuvarozzák a betontömböket, huszonöt nap multán így autóval is végighajthatunk a Bródy Sándor utcán. Csendesült a hisztéria, de a hátsó front konténereit október végéig a helyszínen csodálhatjuk, és a Magyar Rádió épületében felhalmozott hadiszereket is csak október 25-e után kezdik elhordani.
Bocsánatot senki sem kér. Az okozott kárért mindnyájan fizetünk.
2006. október 29.
Az Október 23. Bizottság
Drótpostán jelentkezem tanúnak. Február 15-re hívnak, meghallgatásom két órakor az ELTE Jogi Karának Bűntető tanszékén kezdődik, ahol Morvay Krisztina dolgozik. Ősziesre fordult az idő, esik. Igyekszem pontosan érkezni, de az ajtót zárva találom. Értetlenül toporgok előtte, mígnem arra téved egy hölgy, aki ismeri Morvay mobilszámát és fölhívja. Innét tudom meg, hogy csak fél háromra várható. A hölgy a büfé felé indul, jómagam inkább a környékbeli antikváriumokat járom végig.
Fél háromkor az ajtó még zárva. Később megnyílik a szomszédos tárgyalóteremé, de csak egy széket adnak ki, hogy várakozzak. Jahnn: Óloméj című regényét olvasom. Háromnegyedkor szólítanak be. Morvay-n kívül sorra bemutatkozunk egymásnak a társelnökkel, egy nyugdíjas bíróval és még két-három hölggyel. A bizottság névadója rendkívül szórakozottnak tűnik, olyan benyomást kelt, mintha csak testileg lenne jelen, félig sem figyel oda. A többiek is kimerülhettek a hiábavaló szócséplésben, mivel csak a bíró hallgat érdeklődve.
Röviden ismertetem aggályomat: nem tudom, hogy kompetenciájukba tartozó üggyel zavarom-e őket? Megnyugtatnak, sőt, a bíró kifejezett örömét jelenti a Rádiónál történtek szóba hozataláért, mivel két büntetőügy is zajlik éppen. Elmondom, amit láttam, átadom írásaimat (az ostrom-naplót és a Bécsi Naplóban megjelent cikkeket), valamint a felvételt. Előbbiek szemlátomást nem keltenek sok izgalmat, az utóbbi viszont igen. Eszközük nincs, amin lejátszhatnám, de azt ígérik, még a hétvégén átmásolják. Az egyik hölgy vállalkozik a kópia elkészítésére, abban maradunk, hogy mihelyt elkészül, azonnal telefonál.
Második programpontként a tank elkötéséről beszélek. Ez sem villanyozza föl őket. Meghökkentő viszont, hogy Morvay ellenkező értelmet tulajdonít a szavaimnak – azt hiszi, az összeesküvés-elméletet támogatom. A nyugdíjas bíró magyarázza el neki, hogy miről beszélek, és ismerteti a T 34 –esek technikai jellemzőit. Udvariasan hallgatom a számomra ismerős tényeket, és közben azon töröm a fejem: egy színjáték tanúja lettem, vagy csakugyan ennyire elfáradtak?
Morvay sajnálkozik, amiért egyedül jelentem meg. A bíró ezt egzisztenciális félelemmel indokolja. Miután nem nyilatkozhatom mások helyett, udvariasan hallgatok. Kíváncsian várom a konklúziót. Morvay hív, jöjjek el február 23-án a Bara Hotelben tartandó sajtótájékoztatóra, ahol elmondhatom, amit láttam. De előtte mindenképp hív majd – ezt kétszer is nyomatékosan megismétli. A bíró fölíratja velem drótposta címemet, hogy kapcsolatot tarthassunk.
Se levél, se telefon nem érkezik, noha föltételeztem volna, hogy legalább a kazetta miatt ideszólnak. Vajon miért nem jelezték, hogy nem tartanak igényt az általam közöltekre? Végül is sok a szószátyár, és magam sem kedvelem a fontoskodást. Minek lopnánk egymás idejét? Annak örülök, hogy az Október 23. Bizottság tagjai fölesküdtek a kiszolgáltatottak támogatására, annak viszont nem, hogy így dolgoznak. Az igazság csak korrekt módon védhető, aki semmibe veszi támogatóit, nem fáradhat eredményesen értük.
Budapest, 2007. február 23.
