Magyarország romlásáról 2006 Karácsonyán

            „Mert ez az édes haza szült engem, miatta siránkozom éjjel-nappal – kesereg Szerémi György káplán majd fél évezreddel korábban, és a kései utód csupán hümmögve ismételgetheti, hogy - mindaz, amit ezután alábbi írásomból Kedvességed megtud, engem is csaknem a megőrülésbe kergetett.” Egyebet ma sem tehetünk, mint hogy szárnyaszegetten idézzük hitvány romlásunk okait. Ki így, ki úgy magyarázza az elmúlt esztendők csalódás-áradatát, mindössze abban nincs vita, vajon ki remélte, vágyta, akarta közülünk: egyikünk sem, senki.

            Emelkedő országról álmodtunk, azt hittük, ha egyszer kitörünk végeérhetetlennek látszó fogságunkból, minden szép lesz és jó. Tanulunk mások hibájából, majd szabad magunk képére és hasonlatosságára formáljuk pátriánkat. Ha okulnunk nem is sikerült elődeink, illetve kortársaink tévedésein, ez már tagadhatatlanul a mi világunk, éppoly álságos és visszataszító, mint amilyeneknek mutatkozunk. Csakugyan ilyenek voltunk? Ennyi gyűlölet, mocsok halmozódott föl a lelkünkben? Ekkora ostobaság, tehetségtelenség, ihletnélküliség, süket vakság és suta bénaság jellemzett minket eddig is?

            Nem hiszem.

            Fiatalabbak voltunk talán, bizakodóbbak és figyelmetlenebbek, a valóságot összevétettük a vágyainkkal, önképünket a magunkról regélt mesékkel, hiszen aki tud és mégsem tehet, váltig képzeleg egy „mindent lehetről”. A titkos nagyhatalmi megállapodás ölünkbe pottyantotta az esélyt. Mámorító szerencse! Néhányan úgy hittük, hirtelen és váratlan megidézéséhez valami halvány közünk azért lehetett, az említett nagyhatalmak azonban megbízottjaik útján sürgősen lebeszéltek oktalan gőgösködésünkről. Vegyük tudomásul – mondták -, saját szabadságunkat nem mi harcoltuk ki. Tőlük kaptuk ajándékba, úgy becsüljük meg magunkat!

            Ennek jegyében lépett hatalomra a frissiben választott országgyűlés, ennek jegyében működött az új, demokratikus kormány. Nem arra vállalkozott, ami kellett - még csak arra sem, ami nélkülözhetetlen lett volna -, beérte a számára megnyitott keretek óvatos betöltésével, vagyis jóval kevesebbet végzett a szükségesnél, és meg sem közelítette a lehetőt. Aggályosan vigyázott a kívülről, véletlenszerűen odavetett tilalomfákra olyan időben, amikor szinte bármi lehetségesnek tűnt. Nemcsak egy hatalmas, visszahozhatatlan és megismételhetetlen történelmi esélyt szalasztott el, jócskán behatárolta utódianak mozgási területét is. Követői már e szűk és mind tovább szűkülő térben lavíroztak egyre bátortalanabbul, feszítő akarat, szándék és elképzelés híján.

            Ami tapasztalatot, tudást felhalmoztunk magunkról, valamint a környező világról a kommunista diktatúra negyven éve során, egykettőre elértéktelenedett, semmivé lett. A változás káoszában ugyanis elbújtak a korábbi gazságok felelősei, arcot, sőt nemegyszer hitet váltottak – fehérneműt ritkábban - és úgy léptek elő, mint az átalakulás élharcosai: hivatott vezetőink. Először visszafogottan, halkan, majd nekibátorodva napról-napra harsányabban oktattak ki mindarról, amit korábban soha nem gyakoroltak, és aminek fő kerékkötői voltak. Pragmatikus viszonyuk a hatalomhoz és az anyagi javakhoz sokak tetszésére szolgált, mivel az értékek semmibevételében és a teljes hiteltelenségig folytatott gátlástalan hazudozásban az egyéni ambíciók eléréséhez vezető legrövidebb utat mutatták meg. A szó csupán arra való, hogy elfedje szándékainkat – szegődtek Talleyrandhoz, és alighanem e ponton fordult meg az új magyar demokrácia sorsa.

 Amennyiben öncéllá válik a gazdasági és a politikai hatalom birtoklása, ha valódi szándék, körvonalazott elképzelés, kidolgozott, reális terv hiányzik, megszűnik az ország hagyományos értelemben vett kormányzása is, hiszen nincs többé hová, miért, merre irányítani. E pillanattól fogva csupán a különféle hangadói, vezetői csoportok privát haszna, személyes megélhetése múlik azon, miként szavazunk egy országgyűlési választáson. Egyéni sorsunk, közös életünk alakulásán nem segít a voksunk. Felelős működtetés híján az ország működésképtelenné válik, és - mint tapasztaljuk – vált is. Röpke tizenöt év után visszatértünk oda, ahol a diktatúra alatt tartottunk: semmi sem az, aminek lennie kellene. Minden csak látszat, ráadásul a szemfényvesztés rettenetesen drága.

A legfőbb törvényhozói szervezet, az országgyűlés napi kudarcaiba bepillantást enged a televíziós közvetítés. A végrehajtó hatalom köznapjai már nem ilyen nyilvánosak, de a kiszivárgó hírek szerint semmivel sem reménykeltőbbek. A jog alkalmazása a szabályok meghozatalára emlékeztet, éppúgy sántít, mint amaz. A negyedik hatalmi ágnak becézett sajtó miben sem különbözik a diktatúra hajdanvolt „első nyilvánosságától”, lényegét tekintve ugyanazon elgondolások mentén rendeződik, és ugyanazon viselkedési normákat kéri számon tagjain, mint egykor: a feltétlen politikai elkötelezettséget, az önálló gondolkodás hiányát és a maximális alárendelődést a cég, illetve a mögötte álló csoportosulás érdekeinek.           

            A vezetés jellegzetességei a magyar történelemben szokatlan gyorsasággal szivárogtak alá, és váltak általánossá. A televízió, a rádió, a nyomtatott sajtó rosszvoltából üres szólamok és tartalmatlan gesztusok terjedtek el, a felelősség áthárításának, a mellébeszélésnek különféle módozatai. Előbb csak a vezető hivatalokban és a médiában, utóbb már mindenütt találkozhatunk velük, a munkahelyeken és a boltokban, az önkormányzatoknál és az egészségügyi intézményekben, az utcán és az iskolában egyaránt. Ez a módi. Aki valamit is ád magára, és nem akar lemaradni, nyakát szegve követi, a nyomában lohol. 

            A negyvenévi megszállás kimerítette a társadalmat, ellenálló erejét elapasztotta a diktatúra, ugyanakkor megnövelte bizonytalanságát. Valamennyien éreztük a megújulás igényét, mint ahogy kényszerét is, de nem tudtuk: hogyan, merre változzunk. Önkéntelenül is fölfelé pillantottunk, onnét vártuk az alkalmas mintát, melyhez igazodhatunk. És megkaptuk. Hangadóink viselkedése, tartása, embersége gyalázatos. Nemhogy eleget tennének közösségi megbízatásuknak, még a személyükben is ellehetetlenülnek. Köztudatban elterjedt minősítésük: hiteltelen, hazug, önző, élvhajhász, munkakerülő. Tőlünk abban különböznek a legkevésbé, amiben fölibénk kellett volna nőjenek: felelősségtudatban, átlátó- és irányítókészségben, bátorságban és szakértelemben. Megélt tapasztalataikban, eshetőségeikben, együttműködési készségükben bezzeg csöppet sem hajaznak ránk!

            Hazánk elitje ma tudatlan. Sejtelme sincs a közreműködése révén elterjedt és általa alakított viszonyokról, mi több, kivételezett helyzetéből nem is akar kitekinteni. Befelé fordul, befelé húz, befelé furakszik, mivel ugyancsak fázik a köznyomorúság érintésétől. Metrón, buszon, villamoson utaztunkban mikor láttunk utoljára fontos embert, minisztériumi osztályvezetőtől fölfelé? Közülünk kinek volt alkalma már kétmondatos, formális szóváltásnál többre egy politikussal, bankvezérrel, iparmágnással? De melyikük is merészkednék utcára testőrök és televíziósok hada nélkül, hogy megismerje az országot, melynek irányítását vagyonáért és befolyásáért cserébe vállalta?

            Ismereteiket hivatali jelentésekből, statisztikákból, újságcikkekből és közvélemény-kutatásokból merítik, jóllehet maguk is tudhatnák, mennyit ér egy ilyen átpolitizált, agyonkozmetikázott irat, ami – készítőinek érdekei szerint – összekever mindent és csak növeli a káoszt, miként arról vezetőink szava és cselekedete tanúskodik. A köz szolgái – hű, mennyire utálják e kifejezést! – régen letettek arról, hogy feladatuknak álljanak, és azon törjék fejüket: mit érhetnének el és hogyan. Inkább versengve kutatnak minél ügyesebb beszédírók után, hogy a lehető legtöbb irodalmias „kell!”-t vonultathassák fel, holott nem az az ő dolguk. Hogy mire volna szükségünk, magunk is tudjuk. Feladatuk a lehetőségek számbavétele, majd kiaknázása, de önjelölt néptribunként és nemzetstratégaként hűtik a szájuk. Tiborc gyanánt panaszkodnak – kinek is?

            Magukat sem veszik komolyan, ha egy, még náluk is felsőbb hatalomhoz folyamodnak, másik ország vagy szövetség elnökéhez, aki gondjaikat majd megoldja helyettük. A közvélemény szerint sokáig nem ódázható már egy forradalom a teljességgel hasznavehetetlen, önös, erkölcseiben méltatlan, és így káros elit elkergetéséhez. Ám ennek vajmi kevés előjelét látni.

Országunk ebek harmincadjára jut, mi pedig csak búsongunk fölötte.