Fölhívás folytatásra
Apró pontosítással bővült a Szabad Demokraták Szövetségének neve, ezentúl Magyar Liberális Pártként tisztelhetik. Hazánk politika-történetének újabb fejezetéhez értünk tehát, formálisan is megszűnt a szilánkjaira hasadt eszmerendszer képviselete. A maga soha nem volt osztatlan egységében tündöklik a XIX. század egyéniségformáló és normatív államalkotó elképzelése. Többé nincs vita a jobbos és balos, a konzervatív és a haladó, a lényeg és a szín szerinti, az erkölcsi és a gyakorlatiasan piacpárti, a teoretikus és az aktuális hatalmi csoportosulás érdekeit kifejező között. Hangot csak egyféle liberalizmus kaphat az Európai Unió tagjává avanzsált Magyarországon, vagyis bealkonyult a folytonos szellemi küzdelemből táplálkozó világszemléletnek.
Amennyiben a penészes ideológia hívei diadalmaskodnak, bizonyára kiszorulnak a hatalomból, hiszen aligha vágynak a megújulással szédelgő szocialista pártalakulat szövetségére. Támaszuk vesztével pedig a liberálisnak csúfolt posztkommunista sajtó kegyeiben sem bizakodhatnak, mivel az ellenpártot segíti. Így különösebb váteszi hajlandóság nélkül is megjósolható, hogy a munka- és feladat híján maradt idealisták kedélyes asztaltársasággá zsugorodnak és akármelyik közepes méretű sörözőben megférnek, föltéve, ha nem rekesztik őket eleve törvényen kívül, mint fundamentális – és egyáltalán bármiféle - nézetet hirdető terrorista-gyanúsakat.
Avult eszméinken újfent diadalmaskodott a jól fizető gyakorlat. A párt csak párt maradt, még a hatalomból sem csöppent ki, sőt, immár minden szabadelvű nevében szólhat. Azok nevében is, akik máig sem értik, mitől szitokszó a liberális és miért kellene képviselet nélkül hagyniuk korunkban – éppen e korban! – a szabadság eszméjét. Akik - ha igazán hisznek abban, amit mondanak - alkalmatlanok a rugalmas kormányzati munkára, ahogy a néhány tucat megfontolt szavazót sok ezer izgágára lecserélő ellenzékire is. Akik bármennyire igyekeznek, képtelenek a pillanatonként arcot váltó, más-más alakot öltő, egyszer fehér, másszor vörös, kaméleon-természetű magyar politikai elithez igazodni, hiszen mások hasznot hajtó boldogítása mellett jelentős figyelmet fordítanak egyéniségük alakítására és karbantartására is. Akik nem szeretnek rendőri fölvezetéssel elsöpörni a gyaloglók mellett, akik vágyaikkal, terveikkel mindnyájunkat szolgálnák ahelyett, hogy folyton folyvást a saját zsebüket tömnék.
Efféle gőzagyú idealista legföljebb néhány akad ebben az országban, ám ha az egykor voltakéhoz hasonló csalfa ábránd: „a politikában valóságos Zukunft-muzsikus vagyok, ki egész életem át olyan dallamokat énekeltem, melyeket húsz évvel később minden susztergyerek fütyült, de melyeket akkor senki érteni nem akart” többé kit sem mákonyoz, én mégis maradok, aki voltam: szabadelvű.
Ha kedvük van, tartsanak velem.
