moribundus
egy omlatag test
amint ide-oda nyaklik
még mozgékony baljával
lecsüngő jobbja után kap
vagy térdét vakarássza
sebes!
míg a hasad bőr irritálja
az alácsukló fej már nem
Paranoia
Már csak ez hiányzott! A fejét viszont juszt sem emeli föl. Dolgozik, nem hagyja zavartani magát. Ez egy nyilvános könyvtár, az sem titkos, amit kért, bár azóta vadászik rá, amióta nagy garral bejelentették, hogy akárki elolvashatja, miután – valamilyen obskúrus természeti jelenség folytán - hozzáférhetővé vált Menten jelentkezett is, ám azt a választ kapta, hogy még nem katalogizálták, várjon türelemmel. Majd beköszöntött a nyár és vele a szabadságolás ideje, később munkaerőhiányra hivatkoztak, és négyszemközt megvallották neki, képtelenek megbirkózni ekkora iratállománnyal.
- Ez nem levéltár - magyarázta egy kancsal úr, a tekintete után hiába kapdosott -, inkább fuvarozták volna oda! Bizonyára ott is őriznek belőle néhány példányt, éppenséggel hozzájuk is fordulhatna, mivel nagyobb az apparátusuk.
Ez talán nem könyvtár? A tünde aktákba ő itt szeretne belelapozni, nem másutt. Kíváncsi, hogy a zajos hírverésből mennyi igaz, de itt egyebet se tesznek, csupán együttműködési készségüket bizonygatják, miközben új meg új határidőket állítanak maguk elé. Úgysem tágít, ameddig az iratok közé nem lapozik!
Hogy megszabaduljanak tőle, végül a markába nyomtak egy kötegnyi vastag kartonlapok közé préselt iratcsomót: tessék, ha annyira vágyott rá, itt van, és magára hagyták az olvasóterem sarokasztalánál. Legyen neki ünnep!
Még föl sem kattintotta a tejüveges lámpást, már a címfeliratot böngészte.
- Hűha!
Azután a tartalomjegyzéket gusztálta és kivette az első lapot. Fegyelmi határozat. Olvasás előtt hosszan méregette: milyen a külleme, felzete, vajon ki írhatta, és milyen céllal. A résztvevők mindnyájan ismerősek. Fiatalkori barátai, kiknek hajdani alakításáról már hallott, arról viszont, hogy miként domborítottak, elképzelése sincs. Nimbuszukat szembesítheti a valósággal, pedig ugyan miféle realitás az, ahol nem ismerik a helyesírást sem? Nyilván hazug, mint ahogy érzik is a vallomástévők elcsukló hangján. Egyikük fortélyos komolykodással csalná bozótosba, a másik pironkodva akadozik közben, mintha a vádló és a védő, hivatal és ügyfél egyformán mentségeket keresne, és sietve túlesne már ezen a kínos ügyön.
Úgy tesznek, mintha hinnének egymásnak, mivel hinni akarnak. Akármilyen blőd állításra is készséggel rábólintanak, mivel a felelősségre vont és felelősségre vonója is abban érdekelt, hogy minél hamarébb fátyolt boruljon az esetre, amennyiben történt valami egyáltalán. Szavaikból azonban úgy sejlik, a túlbuzgalomnak estek áldozatul, és ártatlanságuk miatt egyaránt retteghetnek a vétleneknek kijáró büntetéstől. Az ítélkezők újabb meg újabb tanukat kényszerülnek meghallgatni, hátha kifacsarhatnak belőlük valami lappangó titkot, és a hátukon kimászhatnak a gödörből. Helyzetüknél és koruknál fogva a vádlottak félénkebbek, mivel felmentésükben aligha reménykedhetnek. Mindig kerül egy elfeledett szabály, tiltó rendelet, amit felhozhatnak ellenük, és azt már megtanulták, hogy a törvény nem tudása nem mentesít betartásának kötelezettsége alól.
Példát statuálnak, de korántsem mindegy, ki viszi el a balhét. A puha fészekből – csupán innét tűnik annak - kipottyantan hamar elvész a biztonságérzetük. Akik itt szemben ülnek egymással, mintha sokallanának a dolgot, míg az eljárás kezdeményezői elégedetlenek, és újabb meg újabb büntetéseket követelnek. Ők tisztán és fedhetetlenül lépnének saját ítélő bíráik elé, mert csak a súlyos megtorlástól remélhetnek kegyelmet a maguk számára. Könnyedén az asztal sarkának döntve termetes pocakját korpulens férfiú bámulja. Farkasszemet néznek.
- Parancsol?
Mintha a lehetséges válaszon tépelődne, a másik tokáját simogatja. Majd némán helyreráncigálja kigombolt lajbiját, és a kijáratnak fordul. Terebélyes fenekén buggyot vet a nyersszínű bricsesznadrág. A lábán birgericsizma. Kalapot nyílván azért nem visel, mert idebent illetlenség volna. Mielőtt az ajtóhoz érne, megtorpan, és hevesen integet felé. Nógatása félreérthetetlen.
A zsibongó előtérben elegyedne beszédbe, bár elsőre nem is érti, mit karattyol. Korántsem azért, mintha németül beszélne, ahogy elvárható egy ilyen stüszivadásztól, olyasféle angolsággal ömlik belőle a szó, amilyennel csak az álmos indiai hálókocsi-kalauzok faggatják ittas skandináv utasaikat a menetjegy felől.
- Sorry. I don't understand - hiába kifizetné ki ennyivel. Mihelyt ingerülten vissza fordul, a csámcsogás is sietősebbre vált.
- Pourquoi, vous parlez francais?
- Please come, I show you the librarian!
Bátran kísérletezhet, az idegennek esze ágában sincs megválni tőle. Talán rajta a sor, hogy tagadóan rázza fejét? Végül otthagyja. Az asztalánál mindent érintetlenül talál, holmijához senki nem nyúlt, pedig háttal állt az ajtónak, míg a stüszivadász éppen odalátott.
A következő dossziéból újabb vizsgálati anyagok kerülnek elő. Az ügy már bírósági szakaszban tart, vagy egy másikról olvas? A helyzet és a szereplők azonosak: a vád indítványoz, a védelem tagad és kétségbe von, semmisségi panaszt nyújt be. Utóbbit kapásból elutasítják, próbálkozásait rendre visszaverik, negligálási kísérleteit pedig indokolatlannak minősítik. Pénzbüntetést szabnak ki, amit napi 60, vagy akár 200 forintjával számolva le is ülhet. Feljebbviteli tárgyalás következik, másodfokon is helybenhagyják az ítéletet, és megtagadják az elkobzott tárgyak kiadását. Mindössze annyiban enyhítenek a szigoron, hogy megsemmisítésüket sem rendelik el. Ki tudja, mit hoz a jövő.
Egy középkorú asszony kerüli meg az asztalát, immár harmadszor jön arra és mindannyiszor elidőz mögötte. A keze üres, de egyetlen kötetért sem nyúlna föl a polcra. Haja fakó, kócos, úgy fest, mint aki csak az imént ébredt. Idült alkoholista vagy futóbolond, borszaga viszont nincs, és öltözete is hibátlan.
Lassanként sor kerül a harmadik dossziéra is. Felirata szerint a napi operatív jelentések mikrofilmről előhívott, és a törvényi előírások szerint készített másolatait tartalmazza. Az engedélyeseket.
Átellenben kisportolt fiatalember telepedik le. Kecskeszakálla a legújabb amerikai postavantgarde disagne. Maga előtt két-három egyetemi jegyzetet rendezget, és találomra fölüti az egyiket. Az akceleráció áldozata lehet, mivel egyetemistának már túlkoros. Tanulási módszere a jogászokéra emlékeztet, akik nemcsak bifláznak, hanem sorról-sorra alá is húzzák a bevágandót. Szigorúan összevont szemöldökkel mintha egy héber egyetemen ülne, finoman dülöngve mormol.
Szeme előtt neki is összefolynak a betűk. Egy szorgos diákkal szemben, háta mögött a kóbor apácával, és az időközben újra fölbukkant stüszivadásszal az oldalán otthon érezheti magát. Minek olvasson tovább?
