Amitől nem válhatunk meg

            „A filozófusok …hagyták, hogy a világ szerkezetéről alkotott nézeteiket befolyásolja saját építő, nevelő szándékuk: tudva vagy feltételezve, hogy bizonyos vélekedések erényesekké teszik az embereket, igyekeztek – néha meglehetősen körmönfont módon – bizonyítékot találni arra, hogy ezek a vélekedések igazak is /… ha egy filozófus a szakmai tudását az elfogulatlan igazságkeresésen kívül másra használja, a maga módján áruló” – vélekedik egyik ismeretterjesztő munkájában (A nyugati filozófia története) Bertrand Russell. Állítása magában rejt egy kevésbé önelégült kijelentést is: a filozófus feladata csak és kizárólag az igazság keresése. „ Nem szükséges egyszerre az egész világról adni átfogó, komplex elméletet” (680. l.) mondja azon reményben, hogy elviselhetetlen tehertől szabadítja meg a kutatót, mikor évszázados maszatolás után végére lehetővé teszi az egyes részletkérdések kifürkészését. 

            A XIX. és kiváltképpen a XX század ismeretszerzési szenvedélyének eredményeiről a kevés számú tárgyilagos áttekintés mellett túlnyomórészt kritikus, sőt, ellenséges nézet uralja a közvéleményt. Mintha tudósaink csupa rosszat, következményeiben elviselhetetlent produkáltak volna! A bírálók rendszerint beérik annyival is, hogy figyelmeztessenek a korszakos felfedezések és felismerések közvetlen gyakorlati veszélyeire: az atombomba, majd a nukleáris energia hasznosításával járó fenyegetésre, a víruskutatással együtt járó gondokra, a génmódosítás várható hatásaira, a súlyosbodó környezeti terhekre. Megfontolandó kérdéseik sorolása közben figyelmen kívül hagyják a közvetett, elméleti következményeket, melyekkel szinte nem foglalkoznak.

            A világ személyes tapasztalaton érlelődő szemléletét ugyancsak kikezdte pedig ismereteink robbanásszerű bővülése! A tények, események, információk - valamint az ekként tálalt, előbbiekkel összemosott föltevések, vélelmek, félig vagy sehogyan sem igazolt hipotézisek - tömegében szinte ellehetetlenült a tájékozódás. Szétesett világképünkben hiába keresünk orientációs pontokat. A tárgy és nézetének különbsége elmosódott, és hajlamossá váltunk a kettő azonosítására. A megélt események alkalmisága a kvantumfizikából sután átemelt véletlenszerűségre hajaz, és eltántorít a társadalmi környezet oksági vizsgálatától. Látkörünk kiterjesztése a személyesen befoghatón túlira elmaszatolja a korábbi határozott vonásokat, és a napi tájékozódásra alkalmatlanná teszi Univerzumunk eddig használt abroszát. Iránytűnk is használhatatlanná vált, nem leljük a mágneses pólusokat, melyekhez igazodhatnánk.            

            Aki hajdan egy belátható életpályára készült, úgy élhette meg kisebb döntéseit, hogy azokkal a mindenség sorsát befolyásolja. A világegyetem működésének ismerete híján a Tejút egyik mellékes naprendszere közepes méretű bolygóján néhány évtizedik egzisztáló lény viszont csak mellékes dolgokban határozhat. Gigászok és Titánok után nem válhat belőle hős, csupán magatehetetlen törpe, kinek tevékenysége nem oszt és nem szoroz. Úgy tűnik, jelentéktelenségének tudatán mindössze hátralévő perceinek kellemesebbé tételével enyhíthet. Olcsón vett gyönyörrel töltekezhet, erőit ostobaságokra pazarolhatja. „Már mindent merek,/ de nincs értelme semminek sem” – összegzi szűkre vont lehetőségeit kései verseinek egyikében József Attila.

            Az élni akarás képességéhez és tudásához leginkább az értelem segít, ha tisztázzuk: miért teszünk valamit, és azt is, hogyan. Mindez csak és kizárólag nekünk fontos, a Beláthatatlannak mindegy. Hogy mégsem a világ felszíni közönye vezérel, annak oka bensőnkben rejlik: viszolygunk a pusztulással fenyegető káosztól, és történelmünk során akarva-akaratlanul a kiküszöbölésén mesterkedtünk. Menedék gyanánt ellenvilágot építettünk magunknak, melynek eresze alól kitekintve annál idegenebbeknek és félelmetesebbeknek ítéljük a határainkon túl zajló eseményeket, minél nagyobb az esélyük arra, hogy betörjenek hozzánk és megzavarják, földúlják nyugalmunkat. Örömest elvackolódunk sok ezer esztendős falaink oltalmában, noha emészt az aggodalom, hogy várunkat homokból emeltük és mégsem remélhetünk tőle szilárd békét, örök biztonságot.

            Elegendő ismerettel kellene bírnunk a világ további működéséről és várható kilátásainkról ahhoz, hogy tényleges helyzetünket fölmérhessük, és kellő bölcsességgel számba vehessük a ránk váró feladatokat. Mástól aligha remélhetjük e nélkülözhetetlen munka folytatását, mint a fölhalmozott tapasztalatainkból tudást leszűrő józan értelemtől. A piacon önjelölt próféták tömege harsog, akik bizonyítatlan föltevésekkel operálnak, noha beérnék puszta nevelésünkkel is. Az efféle „vak vezet világtalant” próbálkozások sehová sem kalauzolnak el, mivel képtelenek az Univerzum és benne a sajátos emberi szféra kíváncsi szemléletére. Miközben az információk bősége és hozzáférhetősége a mindentudás csalfa reményével hiteget, a tisztázandó kérdések iszonyatos tömege kizárni látszik a nagy, összefoglalás gyanánt értelmezhető elméleteket. A belőlük levezethető, vagy általuk igazolhatónak tűnő aktuális javaslatok puszta léte is kétséges.

            Fölöslegesen hitegetnénk magunkat tárgyilagossággal, ha egyszer nincs rá módunk. Személyes érdekeltségünktől ugyanis nem tekinthetünk el, a mi bőrünkre megy a vásár! Hol a kérdésföltevésből, hol kutatásaink célkitűzéséből, hol a választott eljárásból, hol értékelésünk szempontjaiból, de valahonnét csak beszivárog gondolkodásunkba egy kevéske szubjektív, amitől a kapott eredmény hamis lesz. Fajunk, nemünk, családunk, személyünk fennmaradása a tét. Az igazság elfogulatlan keresése merő fikció, amit ha nem veszünk számításba, újabb és újabb akadályokba ütközünk. Azzal például, hogy hivatkozunk rá, elszabotáljuk az átfogó világképek megalkotására fordítandó soros erőfeszítéseket, melyek nélkül saját feladatkijelölésünk esetleges marad. Úgy teszünk, mintha korábban föltárult igazságaink kezelése többé nem tartozna ránk.