Milan Kundera: Az élet máshol van ford.: Varga György  (Európa 1991)

            Kegyetlen könyv, szerzője konokul ragaszkodik a valósághoz. Úgy követ elejétől a végéig két, összefonódó életutat – az anyáét és fiáét -, hogy jottányit sem enged az ideológia kísértésének. Nem érdeklik önfelmentő hivatkozások, ködös érzelmek, jószándékok. Elibénk tárja hamiskodásainkat, bemutatja, hogyan vezetjük félre önmagunkat, ami egy zsarnoki világban spicliskedéshez vezet és – ad abszurdum – gyilkosságba torkollik. Hőseit riasztó tárgyilagossággal szemléli, és hasonlóképpen vall íráskényszeréről: „micsoda gyönyörűség volna elfeledkezni a korról, amely az utolsó cseppig kiszívta kurta életünk nedveit, hogy hiábavalóságokra pazarolja el, milyen szép is volna feledni a történelmet”, valamint esztétikai nézeteiről: „mi más volna a regény, ha nem a hősnek állított csapda?”. Fontos irodalomszociológiai észrevételeket tesz, például: „a költő nem az, aki verset ír, hanem az, aki az írásra kiválasztatott”, és a társadalom lélektanáról sem feledkezik meg: „a forradalom nem azt kívánja, hogy megfigyeljék, hogy tanulmányozzák, hanem azt, hogy az emberek beléolvadjanak”.

            Mindezek ellenére - vagy emiatt - nehéz olvasmány. Zavar stílusának bizonytalankodása, ami kifejezetten kínossá válik, mikor a szövegbe emeli hősének ifjonti prózáját. Nyelvének szárazsága, szarkasztikus látása teher, elvégre nem csak gondolataim és tetteim minősítenek, hanem érzelmeim és ábrándjaim is, melyekből védőhálót szövök magam alá. Tevékenységemet szimpla hazugságnak tartani botorság, ideje tudomásul venni, hogy egyik felem bizony hazug. Akceptálom az író helyzetét, józan mérlegelése a hetvenes évek Csehországában óriási tett volt, de akármennyire fontos, mégis félrevezető. Sokallom az irodalmi párhuzamokat, melyek halmozásával mintha emigrációját készítené elő, vagy legalábbis külföldi publikálását. Olvasóként az efféle sajnos bosszant.

            Annál jobban tetszik környezetének visszafogott ábrázolása. Nem ír börtönről, kínzásról, mindössze megemlít egyet s mást - mintegy félre, véletlenül -, amiből a helyzet ismerőjének pontosan fölmérhető a világ. De vajon egy idegennek is? Amit és ahogy a kamasz fiúk válságairól ír, ellenben tiszta és pontos, írói teljesítményének csúcsa.

Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve ford.: Zádor Margit (Európa 1993)

            Idegenkedve forgatom, nem tudok fölmelegedni iránta. A regény túlságosan megkonstruált, inkább egy bonyolult szerkezetre emlékeztet, mintsem az életre. Mesterkéltnek tűnik a szélső pontok egyberántása is: hol a publicisztika nyers hangját üti meg (hazámat megszállták a szovjet csapatok), hol az elvont konstruktivizmus embertelen hagyományára emlékeztet. Rafináltan, zenei jellegű ismétlésekkel dolgozik, ami talán szeriális eljárás, de semmiképpen sem irodalmi jellegű. Másutt – mint például Tamina álmában (a gyerekek szigetén) – erőltetett jelképiség dominál. Olykor – például a Határ című zárófejezetnél – a történet szétesik, a cselekmény szálai elkallódnak. A variációs forma fontos lehet a muzsikában, a prózában viszont talán kevésbé, szerepe sem vethető össze a zenében tapasztalttal.

            Nagyszerű mondatai, bölcs leleményei nem állnak össze kerek egésszé. Fiaskó.

Milan Kundera: Nevetséges szerelmek ford.: Zádor Margit (Európa 1995)

            E novelláskötet időrendben első írásainak gyűjteménye, néhány olyan klasszikus darabbal megtűzdelten, mint amilyen a Hamis autóstop. Alcíme lehetne akár az Egy erotomán följegyzései is, hiszen minden a szeretkezés körül forog. Történetei mélyen a korba ágyazottak tehát és rokonszenvesek. Bölcs elbeszélések, egyben példabeszédek, melyeken csak kevéssé érzik a konstruáló szándék.

Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége ford.: Sulyok Miklós (AB Független Kiadó 1987)   

            Nem csak szentenciózus kijelentései miatt súlyos e könyv, hanem mondandója okán is. Példázatát az adott körülmények közül kiterjeszti és átjátssza az egyetemes nyomorúság színterére. Bárhol, éljen is az ember, boldog nemigen lehet, csupán a szörnyű elnyomást cserélheti föl a szabadság elviselhetetlen könnyűségére. E regény másként látom ma, mint hajdan. Való igaz, hogy a diktatúra elemzését nyújtja, de másét is, ami legalább annyira tanulságos! Ilyen a giccsről szóló értekezése, szerinte ez a hazugság, a gyöngeség és a menekülés egyik formája, és ekként része életünknek. Pontosan látja a vallás szerepét is, amikor megalkotja a Nagy Menetelés fogalmát, a fejlődéselvű baloldal éthoszát. Munkájának szépirodalmi jellege mindazonáltal fönnmarad, bár különöse fordulatot vesz. Már a regény felénél értesülünk a hősök végéről, az utolsó előtti könyvben pedig el is temetjük őket, hogy a záró részben teljes létünk értékeltessék az állati élet tükrében. Új horizont nyílik tehát, átfogó, ontológiai. Vajon bölcseletiként definiálná művét? Alighanem olyannak szeretné látni, mint amit nem csak az élvezet kedvéért veszünk kézbe.

Milan Kundera: Búcsúkeringő ford.: Dénes Gyula (álnév) (AB Szamizdat Kiadó é.n.)

            Papírmaséfigurák, mesterkélt helyzetek, hajánál fogva előrángatott fordulatok. A szerző csupán munkája végén érzi szükségét a formába öntésnek – és krimivé alakítja, adottságaival mit sem törődve. Erővel terel a diktatúra viszonyai közé egy emberséges, nyugati mintájú rendőrfelügyelőt, arra viszont maga sem szolgálhat magyarázattal, hogy miként élhetne felügyelet nélkül egy amerikai milliomos a cseh fürdőhelyen. Hőse mintha rejtélyes kelet-európai irodalmi toposz volna, némileg az Adáshiba Jézus-figurájára emlékeztet. A valóság legföljebb nyomokba fedezhető föl, egyetlen találó figurája Ruzena, az érvényesülésre vágyó némber. Föltűnik még a sokat próbált kommunista figurája is – mindjárt két példányban: férfiben és nőben, de csak vázlatszerűen és indokolatlanul olyan mesehősök között, mint Skréta doktor és Klima trombitás Hogy mitől kapta címét e könyv, rejtély marad.

 

Milan Kundera: Halhatatlanság Ford: Körtvélyessy Klára  (Európa 1995)

            A lét elviselhetetlen könnyűségéhez méltó könyv, korántsem véletlenül emlegeti a szerző. Néhány aprócska bekezdéstől eltekintve érdekes és tanulságos, kivétel csupán a néhány regényes részlet, ahol belletristaként dolgozik. Másutt gondolkodó, jegyzetelő, esszéista, kritikus és poéta. A regénynek talán csakugyan vége, ez a filozófus létösszegzők kora. A tapasztalatok és bölcselmek fontosabbak a kitalált történeteknél, melyek nem szolgálnak már a szórakoztatásunkra.

Milan Kundera: Elárult testamentumok ford.: Réz Pál (Európa 1996)

            Ritka az ilyen vitára ingerlő könyv. Az érzelmek elvetése, valamint a konstruálás mellőzése jellegzetes egygyökerűségről tanúskodik. Kundera mintha nem akarná észrevenni, hogy másféle regény is létezik - kereső helyett beteljesítő, az ismeretlent fürkésző helyett önerősítő -, mint amit szeret. Giccsnek tarthatja és elvetheti az effélét, de ki nem írhatja a regények sorából. Önigazolása széleskörűen adatolt, többé-kevésbé ellentmondásmentes is, néha azonban elszólja magát. Leleplezi, hogy bizony az övé is csak egy ideológia, nem több magyarázkodásnál és mentegetődzésnél: miért vagyok ilyen? Fölöslegesen fárad, hiszen jó műveket készít, melyek nem igénylik a külső megerősítést. De ha célját véti is, fejtegetései közben hasznosan tölti idejét: jól felcukkol, és arra bír, hogy eltöprengjek saját nézeteim felett. Kívánható-e több? Talán csak valamiféle új(onnan feltárt) igazság, annak kifejtése viszont bajos egy vitaesszé keretében.

            Kissé zavar, hogy olvasás közben magamon érzem Réz Pál gunyoros tekintetét. Sok volna a fordítóból? Pedig korántsem tolakodik az előtérbe. Vajon mitől feszengek akkor kínosan?

 Milan Kundera: Lassúság ford. Vargyas Zoltán  (Európa 1996)

            Gyönge muzsika, novellaterjedelmű rögtönzés egy Vivant Denon elbeszélésre, ami Nincs holnap címmel 1777-ben jelent meg. Helyiérdekű apróságnak is nevezhető, ahogy a szerző szól – gúnyosan és öngúnnyal - sorsüldözött polgártársairól, nevetségessé téve a kommunizmus áldozatait. Így kívánta a társaság, vagy az egyensúly-érzete? Ha kifigurázott már mindenkit, a hozzá közel állókkal sem teheti meg, hogy mellőzze őket? Hamari, meggondolatlan munkának tűnik, egyetlen erénye a libertinus szexualitás vállalása.

Milan Kundera: Azonosság ford.: N. Kiss Zsuzsa (Európa 1999)   

            A nyelvváltás még a jó írót is megviseli. E munka árnyalatnyival jobb a Lassúságnál, témája viszont érdektelen, megformálása pedig kifejezetten unalmas. Mintha az írás szépségét sem ő, sem olvasója nem élvezhetné. Kevés a bizonykodás, hogy krimit is tud, méghozzá a noveau roman stíljében. Miért tartozna rám, az olvasóra sokoldalúságának dokumentálása?