Az élet féltett gyermeke

            Minek fáradt vele? – tűnődtem néha az írók gyöngébb művein és még inkább sorsukon. Olykor egy-egy ismerős megkínált írásával. Mi bíztatót mondhattam volna? Akadt köztük, aki zavart képpel, sietve levonta a tanulságot, és fölhagyott a körmöléssel. Megfutamodását végképp nem értettem: talán nem fontos, amit csinál? Ha írni kezdett, mégsem hagyhatja abba! Miért követne el öngyilkosságot? Gyáván elárulná a belőle világra kívánkozót, föladná legszentebb hivatását?

            Hasonló gondolat föl sem merült bennem, igaz, a rendszeres írásgyakorlat sem foglalkoztatott. Lelkesen, órák hosszat és megállíthatatlanul ömlött belőlem a szó, rögzítésére azonban nem gondoltam, elvégre hol találtam volna hozzá akár tenyérnyi szabad helyet? Örültem, ha az esedékes leckét lefirkáltam az ágyneműs láda sarkán. Jócskán felnőttem, mire ráeszméltem a mesterség gyakorlásának nélkülözhetetlenségére, kusza, vallomásos, műfajt, ritmust, gondolatot nem ismerő soraimat azonban utálkozva lökte vissza, akinek mutattam. Legföljebb költőnek szegődhetsz el, préselt ki magából valamiféle szarkasztikus magyarázatot, írónak tehetségtelen vagy.

            Ítélete egyértelműen és megfellebbezhetetlenül zengett, mégis dacra ingerelt. Írok akkor is, ha semmiféle talentummal nem rendelkezem! Kisgyerekként némaságommal ijesztettem szüleimre, és máig gyöngének mutatkozom a nyelvek birtokbavételéhez. A legegyszerűbb kérdés hallatán is elönt a veríték, szánalmasan makogok-nyöszörgök, értelmes, szabatos választ senki sem várhat tőlem. Alighanem én voltam az egyetlen magyar szakos bölcsész, aki nemcsak a vizsgáktól rettegett, hanem a szorgalmi időszak közönséges nyelvóráitól is. Mert csupasz értelemmel fölfogtam ugyan, mire oktatnak, és készségesen bevágtam a kötelező anyagot, de fülem süket maradt a nyelv szépsége iránt. Logikája, akár csak helyesírásunk megfejthetetlen rejtély számomra. Miért tetszetősebb így, és miért csúf másként? 

Rutinomnak hála, sikeresen disszimuláltam a vizsgákon, mindössze egyszer akadtam el: Vörösmarty nem engedett mellébeszélni. Megalázottan somfordáltam ki a szobából, az íróvá válás reményét azonban nem adtam föl. Bizton tudtam, feladatom több annál, semhogy helyesen érzékeljem és részletekbe menően kifejtsem, miben áll mások alkotói nagysága. Ha soha, egyetlen érvényes sort le nem írok, meggyőződésem téveszme, én pedig futóbolond vagyok, de ha - akár véletlenül, tudtomon kívül - megszületik ama sor, nincs miért röstelkednem.